Tóth János (janus): Hajnali tüzek
Hol az éj s a hajnal már majdnem összeér, itt ülök a sóhajtásnyi időn, milyen nehéz tud lenni a lüktető húsdarab, mely könyököl a tüdőn. Minden lélegzet, minden dobbanás a fájdalom fájára vés egy jelet, könnyeimen megcsillan majd földre zuhan a fény, ami megfesti az eget. Felhők izzanak majd lángolnak a fák, pipacstól gyúl a búzatábla, lobogva ég az egész világ, de összes tüze csak egy gyertya lángja. A legnagyobb tűz, mi kegyetlenül éget, itt rejti a lüktető húsdarab, ami lobog szüntelen s ha itt hagy az éj, a hajnal ő akkor is marad.
|