Tavasz

Panellumpent veri a sors, az

óriási  szív nem homályos átok.

Ül magányában, nézi a mától

szétesett, de önön  tapasztalt emlékeit.

Kinyitott ablakszárnyak,

mint könyörgő kezek tárják

szívüket kinyitva, s ülnek várt-várva.

Sorsok, melyen már senki nem nevet,

és senkit nem is érdekel.

Árnylepkék hódolnak be

emlékvillanásokra,

hiszen veri a sors betegségre,

magányra. Valóslények emlékeznek

tavaszi újulásra, levelek mozdulására.

Álmodó érintő rezdülések, zöldbe bújó

újító akarásra kényszerednek!

Tavasz int fricskát az elmúlásnak,

zöldbe bújva ígérgetget, és

hiteget új reménnyel, miközben

fénylelkek táncán már látjuk:

Buzdul a világ, rohanunk

oda haza. Lakásunkból írt ki

a költségek hada. Az

őt megértő lelkünk hite

esik szerteszét,

csöndben, semmilyenként.

Befolyásolt szavak

halaszthatatlan kódolt őszi végzetre,

szívszínű elmúlásra kényszerítenek,

a parancsszavak.

Az ősszel csorbult életbárdunk,

miért is ütne meg bárkit, hiszen

míg szívünk él, minden,  kitárul!

2013.05.30.