| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Túljárt az eszemen... a palacsinta... Ideje:: 06-15-2013 @ 10:02 am |
|
|
|
|
Életem első és egyben utolsó palacsintája.
Miskolc helyőrségben laktunk, a fiam hat éves volt, a lányom három, az egyik hétvégén - hárman voltunk otthon a gyerekekkel, férjem szolgálati úton volt egy hétig. A fiam kitalálta, hogy süssek palacsintát, mert a szomszéd néni is azt sütött és olyan finomat, hogy megkívánta. No igen ám, de én nem tudtam palacsintát sütni, halvány fogalmam sem volt, hogy mi kell hozzá a palacsinta sütőn kívül.
Gyorsan elővettem egy szakácskönyvet - mondanom sem kell, hogy rohadtul nem érdekelt (soha sem) - és elkezdtem a műveleteket. Előszedtem a hozzávalókat, közben a gyermekeink játszottak a szobáikban, de a fiam percenként szaladgált, hogy "anyuci készen van már"?
Hagyjál már kisfiam, mondtam neki, az, hogy percenként szaladgálsz - feltartva engem a nagy munkámban (na ja halvány fogalmam sem volt, hogy jól csinálom-e) - nem lesz hamarabb készen. Nem is lett. Nagy nehezen "összehoztam" az alapanyagot, olyan sűrűre sikerült a massza, hogy megállt benne a kanál, no mindegy gondoltam, ez ilyen lesz és kész.
Belehelyeztem óvatosan az olajat a serpenyőbe, de mivel nem volt kellően forró még az olaj, az első adag csak úszott - miért, nagyon jól tudott, hiszen majdnem betonkemény volt az állaga - a még majdnem hideg olaj tetején. Egyszer csak elkezdett "pukkadozni", gondolom én ahogy melegedett az olaj, fröcsögött szerte széjjel a tűzhelyen. Gondolkodóba estem, lehet, hogy sok az olaj? Lehet! Egy kis edénybe leöntöttem belőle, ment egy kicsi a kezemre is, nem baj, bírnom kell, hiszen a fiam sürget, már harmadszor rohan ki a konyhába, hogy készen van-e a MŰVEM. Hát nem volt kész, de én már igen!
Jó, az első palacsinta nem sikerült. No de majd a második. Úgy ítéltem meg, hogy már kellőképpen forró az olaj és belezúdítottam a második adagot a serpenyőbe. Rohadt gyorsan elkezdett pukkadozni, de legalább az olaj már nem fröcsögött. Figyeltem jobbról, balról az "alkotásomat" ,úgy egyébként jól nézett ki, szépen meg is pirult mindkét oldala, meg voltam elégedve magammal, hát hogyne, sikerélmény döngette a mellkasomat, ezen felbuzdulva megdicsértem magam, (nem kellett volna) hiszen mit paráztam, megy ez nekem. Igen ám csak a palacsinta vastagsága kívánnivalót hagyott maga után, olyan vastag és beton kemény volt, mint egy nyers sertéskaraj, amely még nincs kikloffolva
.
Nem baj, majd a következő. Rájöttem a rengetegnek hitt eszemmel, hogy kevesebb masszát kell az olajba csöpögtetnem és akkor talán vékonyabb lesz. Így cselekedtem. No, de csak akkorra az olaj annyira felforrósodott, hogy amint belehelyeztem a cseppfolyós állapotban lévő palacsintamasszát, azon nyomban leégett az egész, no nem baj, ez landolt a kukába, miért, úgyis könyörgött már a kis piros kukám, hogy adjak neki egy falatot. Megkapta!
A harmadik palacsinta következett, itt már észnél voltam, ugyanis egy kis utántöltés következett olajügyből kifolyólag, no de várni kellett mert az meg még hideg volt, (közben a gyermekeim ott álltak a konyhában a hátam mögött és kérleltek, hogy "anyuci, éhesek vagyunk, mikor lesz kész már a palacsinta"? Óh gyermekeim arra bizony még várni kell, de igyekszem, csak ezt ne mondtam volna) de amikor kellő mértékben felmelegedett, gyorsan cselekvésre szántam el magam, bele pöttyintettem a palacsinta tésztát a serpenyőbe és vígan dalolva, hogy végre ez már sikerülni fog, az állaga is, a szélessége is, a hosszúsága is talán még a keménysége is megfelelő, megpróbáltam megfordítani és a rohadék akkor szakadt szerte szét. Nem sikerült!
Ott egye meg a fene, ahol van, irány a kuka! Most jött el az az idő, hogy számvetést készítettem. Nem volt nehéz - igaz, hogy matekból kettes voltam világéletemben, de eddig el tudtam számolni amennyi palacsinta kész volt, ugyanis ami kész volt, azt ott volt a kukában.Most jött el az az idő, amikor végleges elhatározásra jutottam. Hagytam a francba az egészet, rájöttem, hogy ebből soha a büdös életbe' nem lesz semmi. Kiszóltam a gyermekeimnek.
- Gyerekek, öltözzetek! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon
.
- De hát miért, anyuci, hová megyünk? Nem esszük meg a palacsintát? Én éhes vagyok! - mondja a fiam, mert ő volt a nagyobb étvágyú, de már a kislányom is nyavalygott
.
- Nem, itthon nem eszünk palacsintát, lerongyolunk ide a kis vendéglőbe, itt van alattunk, ott fogunk ebédelni, és igen, ott fogunk palacsintát is enni, nincs apelláta és kész! Most már nagyon felidegesített a palacsinta.
Úgy is történt, hagytam a fenébe az olajjal átitatott konyhámat, meg a cafatokban kilógó palacsintát, melyek a kukából vigyorogtak felém, láttam ám, hogy kajánul integetnek, röhögnek rajtam, no várjatok csak érkezzünk vissza!
A kis vendéglőben babgulyást rendeltem és sok-sok finom palacsintát. Túrósat, mákosat, lekvárosat, meg még amilyen töltelékkel elvarázsolt ,fellelhető volt az étlapon, mindegyikből. A gyerekek nem értették, hogy miért is itt esszük a vendéglőben a palacsintát, amikor én "szegény anyuci" egész délelőtt kínlódok három darab palacsintával, melyből egy sem lett frankó. De szerencsére nem is kérdezték, mert nem tudom, hogy mit kellett volna nekik mondanom, talán az igazat. A fiam sejtette, ő volt a nagyobb, de ő meg márannyira éhes volt, hogy el is felejtette megkérdezni, vagy tapintatból nem tette, a fene sem tudja.
Minden estre jól belakmároztunk, egy- egy üdítő volt a befejező momentum az ebédünkhöz.
Elindultunk haza, rohadt módon csörgött a telefonunk, gyorsan felkaptam, tudtam, hogy a férjem hív.
- Szia édesem, jól vagytok? Hallom, futottál, hol jártatok? - kérdezte a férjem kedvesen.
- Hol jártunk, hol jártunk, hát a vendéglőben, lerongyoltunk ebédelni.- mondtam kissé fuldokolva a futástól meg a röhögéstől.
- Nem csináltál palacsintát? Ah, hát hülyeséget kérdezek ugye? Nem sikerült, tudtam, hogy nem fog, de ha én mondtam volna, hogy ne kezdjél bele, megsértődtél volna.
Tehát nem sikerült. A férjem kacagott. Én is.
- No kedvesem, most majd ha kellőképpen kikacagtad magad, tudatosítom benned, hogy soha az életbe nem látsz engem a konyhában tevékenykedni, utálom még azt a szót is, hogy konyha! Érted? Ha a gyerekek - és én is - palacsintát szeretnének enni, te fogod elkészíteni! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon
.
- Rendben van, megbeszéltük, holnapután otthon vagyok és csinálok a gyerekeknek egy tortát, azt is szeretik. - mondta a férjem kedvesen.
Elköszöntünk egymástól, akkor csengetett a szomszédasszony barátnőm - a gyerekek nem vették észre, mert már bevonultak a szobájukba játszani - aki egy nagy tálca palacsintát hozott át nekünk, ő is azt készített a gyermekeinek ebédre. Én is!
Megkínáltam egy kávéval, egy üdítővel, palacsintával is megkínáltam volna, ha lett volna. Elsoroltam neki viszontagságos utazásomat a palacsinta körül, megmutattam a "művemet" a kukában, ronggyá röhögte magát és felajánlotta, hogy amikor ő süt, süt nekem is. Roppant hálás voltam neki.
Elérkezett a vacsora ideje, a fiam természetesen már roppant éhes volt (mint mindig) és kirohant a konyhába érdeklődni, hogy mi lesz a vacsora?
Akkor látta meg a konyhapulton a gyönyörű, gusztusos, önmagát kínáló és felajánló porcukorral hintett napsárga színben és fényben pompázó palacsintákat, és megszólalt:
- Anyuci, mégis sikerült megsütnöd? Te egy tündér vagy! Gyere húgi, anyunak sikerült a palacsinta, éljen!- és azonnal asztalhoz ültek és élvezettel lakmároztak a palacsintából.
Nem volt szívem elvenni a kedvüket és először életemben hazudtam nekik, hogy én csináltam azokat a gyönyörű palacsintákat, no meg szégyelltem is volna a pofámat, hogy nem tudok elkészíteni huszonnégy évesen a gyermekeimnek egy palacsintát.
A fiam halkan morfondírozni kezdett magában:
"De akkor mi a fenének kellett nekünk vendéglőben ebédelni a palacsintát"? De jobban érdekelte a játék - szerencsémre - mint hogy gondolatait felém irányítsa.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 06-15-2013 @ 10:17 am
| Hozzászóló: mickey48 (Ideje: 06-15-2013 @ 01:48 pm)
Comment: Naháááát! :))) Én már huszonéves koromban sütöttem a palacsintát a barátommal, és mindketten szinte a plafonig dobáltuk, úgy fordítottuk meg. Fejenként vagy harmincat, és mind jó lett:))) Üdvözlettel - Miki |
|
|
|
|
| Hozzászóló: gina55 (Ideje: 06-15-2013 @ 04:29 pm)
Comment: Miki kedves, hát ilyenek a fiúk és én ezt szerettem a férjemben is. Ha én nem tudtam megcsinálni, mert nem, ő megcsinálta. Számomra ez is a férfiasság jele volt! Hiszen a legjobb szakácsok a FÉRFIAK, ez köztudott.
Köszönöm szépen, hogy olvastál!
Üdv: Évi |
|
|
|
|
|
