Löknek. Magasomról zengett a pólya,

a síkot alakítja lebegésem,

robog a perc, jár óra mutatója –

a hintám – ívem levegőbe vésem.

De néha a kéznek kajla a ritmus,

elhagy a lánc erőt, magában inog,

búsul kezdeti szép, enyhül a virtus,

a vihar gyűrt ránc a bőrömön billog.

Lábam lógatva megállok, ezért hát

magam jövök, mert az égbe repülnék,

rónám a mennyet, ám a poklok poklát

hasítom, mint szabó vágja a kelmét.

S ha túlpörög, kinek szól majd a számla?

Meg úgy se véd, ha alacsony a támla…