Imádkozni ...

Volt egy idő .... régen, régen,
Ködhomályos messzeségben,
Midőn a hit oltárképe
Mint a szikla állt szívembe' :
          -Én is tudtam imádkozni.

Hogyha rögös élet útján
Biztató nap fénye hullt rám,
Vagy ha, mint a ciprus ága,
Rám borult a bánat árnya:
          -Oly jól esett imádkozni!

Egyet kértem … egyre vágytam:
Nyugalomra! --  nem találtam ...
S míg bolyongtam – esdő szavam
Kétségre vált -- s lassan, lassan
          -Elfeledtem imádkozni.

Azokra, kik éltem útját
Tövisekkel elborítják,
A kik miatt könnyem árad :
Összes átkom – egy kívánat :
          -Ne tudjanak imádkozni !

S ki e szívet eltiporta,
Omló vérben ... haldokolva --
Buzgón, összetett kezekkel
Áldanám meg .... csak még egyszer,
          -Egyszer tudnék imádkozni !

Herman Ottóné

Beten …

Es gab die Zeit … vor lang, lang her,
Irgendwo weit im Nebelmeer,
Wenn das Altarbild des Glaubens
Stand wie ein Stein, mitten in Herzens
          -Dann konnte ich auch noch Beten.

Auf dem scholligen Weg des Lebens
Die Sonnenschein war vergebens,
Oder, wie die Zypressenzweige,
Bedeckten mich als Trauerschatte:
          -Es fühlte sich gut an zu Beten.

Nur eins bat ich… nur das Drang mich:
Nur die Ruhe! --  das fand ich nicht…
Umher irrend –  fliehend klagen
Langsam wie Verzweiflung klangen:
          -Dann vergas ich auch zu Beten.

Diejenigen, die auf meine Wege
Die stechende Dornen legte,
Über die ich Träne vergoss
Das grösste Fluh – das wird mein Trost:
          -Dass, die verlernen das Beten!

Und wer diesen Herz zertreten hat,
In fliessenden Blut … langsam erlag—
Eifrig, mit geschlossenen Händen
Würde ich es segnen … nur noch einmal,
          -Einmal könnte ich noch Beten!

Fordította  Mucsi Antal

Ezt a verset múltheti otthonlétemnél, a régi újságokban böngészve az „Új Idők” című, Herczeg Ferenc, 1896 Augusztus 16-án kiadott hetilapjában találtam Herman Ottóné aláírással, és annyira megtetszett, hogy most itthon, át is fordítottam.
Tóni