Még egészen neves írók, de politikusok és kritikusok is használnak zenei mûkifejezéseket, amikrôl valójában fogalmuk sincs. De ezt teszik az orvosokról, ügyes ügyvédekrôl szóló filmek is. Versem a zenei mûszóval sziporkázó laikusokról szól.
A zene dicsérete
Hányszor háborogtam magamban csendben, ha Nagyrabecsült elmék, híres-nevesek Nyilatkoztak arról, hogy a zene mily’ szép, Felsoroltak jelzőt: lágyat, s heveset.
Izzadva kutattak, hogy mondjanak mást, mit Soha senki más még nem pendített meg, Legalábbis jót, bár tényleg nem tudhatták, Mi az, mi találó, hisz van rengeteg.
És akkor jött csőstül mindenféle műszó, Amit a zenészek tudnak, értenek, Egyszerű halandó viszont honnan tudná, Mit tesz, ha egy trilla lágyan fellebeg?
Harmónia reszket, s glissandója tombol, Égi harsonából áldott dallam száll, Allegró és dolce tercben disszonálva Códákat remegve fermátába áll.
Átmegyünk D-Dúrba, mert az ám a fennkölt, F-moll a nyomába, bizony, sose jön! Futamokba öltött kromatikus skála Sejteti, hogy baj jő: eső, vízözön.
Dal Segnora, gyorsan! Mire várnak, kérem? Hol az előjegyzés? Ki találja meg? Mi lesz, ha G-Dúrban reccsen meg a dallam? Mi lesz, ha kürtödtől a szád megremeg?
Folytatnám, de mért is viccelném ki őket, Akik munkájukra jól készültek fel, De zenében másként csattan el egy gikszer, Nem véletlen, hogy ezt mind tanulni kell.
Beszéljen zenéről aki nem zenével Keresi kenyerét, de gondolja meg, A zene is szakma. Talán kissé baj, ha Butákat mond, vagy pedig tanulja meg...
Göteborg. 2007.
|