Csak egy kis karó XVI.

Már rég nem voltam sétálni
nem volt kedvem a melegben,
inkább kinn a kertben ültem
és magamban elmerengtem.

De tegnap újra kimentem
meglátogattam a karót,
és reméltem ott találom
a rajta ülő kis manót.

Úgy látszott, hogy szerencsém volt
mert ott voltak mind a ketten,
messziről láttam, hogy néznek
és én nekik integettem.

Mi ketten már azt gondoltuk,
hogy elfeledtél bennünket,
és már te sem veszed észre
a magányos helyzetünket.

Mondd, hogy is tudtalak volna
én titeket elfeledni,
hiszen már csak tiveletek
tudok itt elbeszélgetni.

Az embereknek odakinn
annyi gondjuk van magukkal,
ma már arra sem érnek rá
egy szót szólni az apjukkal.

Mindenki siet és rohan:
Nincs időm – mindig azt hajtja,
csak ő fontos, és senki más
a magány lassan szétmarja.

Örülj annak te kis karó,
hogy te csak egy fakaró vagy,
és ha én nem jövök hozzád
kis manó magadra nem hagy.

Megpróbálok a jövőben
többször kijönni hozzátok,
jobb ez a kinti levegő
mint a Facebooki mondások.

Jó volt tőled meghallani
mi történik a világon,
majd holnap elmeséled, hogy
mi a helyzet Szíriában.

Tóni