Mert lelkemben érzem a kegyetlen jövőt,
Én ismerem a múlékonyság szigorát.
S bár látom, a végét most élvezem létét,
S halk mosoly fut az ajkaimon át.

Egy mozdulat tükre, egy szó, vagy egy dallam
Mely felidéz benned egy újszülött csodát,
Pillanat múlva már ellened fordul
S gúnyosan összetört álomra vált.

Kacagva nézel egy kihunyt szikrára,
Melegét őrizni nem volt erőd.
Nem számítottál ily gyors búcsúzásra,
Csak döbbenten, némán és szótlanul állsz.

Nem érzel semmit, csak indul a könnyed,
És véresre harapod belülről a szád,
És omlanál össze, és ordítanál már,
De fájdalom-némaság telepszik rád.

Mert kevés az arcod, hogy megmutasd néki
Mily nagy sebet ejtett a végső gondolat,
Állsz hát csak szótlan, és könnypermeten át,
Egy félszeg mosolyra indul a szád.

Annyit szólsz halkan, küzdve magaddal
Egy kihűlt szerelem romjainál
Egy álomban éltem, s, hogy vége lett kétlem
Bírom-e életem álmodni tovább