Kérges kezed megedzette a munka, de sosem volt időd fölös panaszra. Törődtél. Sorsod szó nélkül tűrted el. Ha adtál, örömöd magába gyűrt, emel
mába is. Rég szőtte hálód rám veted, szentté mormolom egyre csak nevedet. Áldalak. Lennék hasonmásod nagyon. Vígan énekelhetnénk vasárnapon,
nekünk zengve fel orgona. Kenyered rám morzsálhatna, mit bánom, hogy szelted azt. Úgy várom én, csak megkínálj, megint marassz, hívjál újra el, mint rendszerint.
Vesd a dunyhát, takarjon be tenálad, kályhatüzem szítsd, adj a fahasábnak. Magasságod, mint villám, hasíthat is. Vásznad lennék. Fesd rám arcod, mint Matisse.
|