Sajnálom, hogy Bilicsi Tivadarral nem adódott második alkalmam együtt dolgozni, de utolértem kicsi korom több híres művészét: a Záray-Vámosi kettősön kívül Ákos Stefit, Vadas Zsuzsát és Orosz Jancsit (most a zongoristára gondolok, nem a szaxofonosra); Magay Clementina, Ambrus Kyri és Sebestyén Ági triója, a kedves Bangó Margit a romaegyvelegével, amely nem ment rosszul a zenekarnak sem, hiszen közel voltam ehhez a zenéhez. Na és ott volt a drága Cserháti Zsuzsa. Nem azért használom ezt a szót, mert a szakmában mindenki ezt csépeli, de ezek után mit lehetne írni róla most, hogy már nincs többé, pedig mennyi tudás volt abban a törékeny, vékony lányban, amilyennek még én ismertem. Kalmár Tíbor rendező ötlete volt, hogy Zsuzsa a kb. 20 perces műsorát teljes sötétben kezdje lent a zenekari árokban. Az én ölemben ülve, miközben én zongorámon bevezetem a kimondottan éjszakai, álmodozóan szerelmes dalt: Dream A Little Dream Of Me. Csontjai, az a kettő, szinte szúrták a combomat. Hogy két kezemmel a billentyűkhöz férjek, szorosan át kellett ölelnem. Azért mégis szerencse, hogy az ötlet elég halottnak és igen természetellenesnek bizonyult, így Zsuzsával megszűnt ez az intímnek látszó viszonyom.
Bár ezt korábban már megemlítettem, de ehhez a Moulin-időszakomhoz tartozik, hogy mindkét nyáron tehát este 8-kor kezdtünk, s két-két előadásunk volt éjszakánként. Hajnali 03.30-kor végeztünk. Az első, a rövidebb műsor után, általában átmentünk a Rátkai klubba, ahol hangszórón, érthető módon, mindíg ugyanazt a 15 percet hallottuk Hofi Mikrószkóp Színpadjáról. Akkor ment az a Ha elszabtuk, hát utólag már szabhatjuk! Azután Hofi kijött a klubba, megállt a bárpult fal felöli végénél, s akkor váltottunk néhány szót róla, meg a Moulinról. De meg sem látszott rajta, hogy pár perce aratta talán ötezer-hatszázhuszadik hatalmas sikerét. Pedig minden sikernek, minden poén elcsattanásának újra és újra tudott örülni. Tudom, hogy sokan mondták már, de ha már leírhatom, ennek is nyoma lesz: Hofi kivételes tehetség és remek ember volt! Örülök, hogy ismertem, s hogy annyi év után is tudott rólam.
Sokkal korábban, még mielőtt hivatalosan is tánczenésznek mondhattam magam és csak zenekarokkal gyárak, hivatalok dolgozóinak játszottunk a vállalati bulikon, ezen a téren kisebb versenyben voltam a színész: Latabár Kálmán fiával, aki korban közel volt hozzám, de valami csúnya betegség korán elvitte; és most Vay Ilust megint megemlítem, s nem is csak azért, mert ő is egyike azoknak, akikkel három hónapot dolgoztam a Kamara Varietében, hanem azért is, mert azt hiszem nem tévedek: ő már akkor ismert filmszinésznő volt, amikor én még nem is éltem. Fantasztikus időzavar! S ha még a Rádióban és TV-ben töltött időket is ideszámítanám, meg kellene említenem Bágya Andrást, aki úgy hallgatta meg a 2-es stúdióban későbbi feleségét, az akkori jazzisták reménységét, Toldy Máriát, hogy én ültem a zongoránál, Bágya pedig a technikai fülkében fülelt.
Még akkoriban, amikor a Sugár Quartettel dolgoztunk az újra új Margitszigeti Nagyszállóban, felkeresett egy idős házaspár. A Juhász Klára Zeneiskola tulajdonosai, akik a hangszeres oktatás mellett jó bevételnek tartották a táncdalénekesi kiképzést, s még mozgás- és hangképző tanárt is szerződtettek. Az aranyos Cseh Katót. Boldogan elvállaltam, hogy délutánonként heti 1-2 alkalommal énekeseket korrepetálok. Én magam is sokat tanultam, hogyan kell énekeseket oktatni. Közülük többen szereztek hivatalos működési engedélyt. Mindemellett, valójában, meg kell említenem az akkori összes énekest, hiszen velük úton-útfélen összeakadtam színpadokon, de a sietség miatt közös öltözőkben is, ahol kotta-elmagyarázás közben láttam, amint némelyik vattával tömi ki melltartóját: így a nekem maradt látványt senki ne irigyelje tőlem. Ezeknek többségét a Rádió Tánczenei Stúdiója (Bágya András) akarta jó énekessé kitermelni, s ahol bizonyára legjobb tanítványom, Bontovics Kati, nem volt hajlandó igába állni, így ő akkor tőlem egyenesen az akkoriban felkapott, s még ma is emlékezetes, híres-népszerű SCAMPOLO énekesnője lett. Még később, talán még ma is fellépő jazzénekes…
Tévés időmhöz tartozik Körmendi Vilmos, Sárosi Katalin, Psota Irén, Mécs Károly, Béres Ilona, a mindíg nyugodt rádió- és filmrendező, Zsurzs Éva; de miért ne említeném szűkebb munkahelyemet a Magyar Televizióban, ahol csoportunkkal (mi, technikai rendezők, zenei forgatók) tőszomszédságban laktunk a Telesport egyszerű kis szobájával, ahol egymást kerülgette Vitray Tamás, Szőnyi Sándor, Vitár Róbert, Máhrer Emíl és a megszokásból mindíg rohanó gyártásvezetőjük, Hirt Anti (aki mesélte, hogy korábbi munkahelyén, a Filmgyárban, állandóan volt a hóna alatt egy üres filmdoboz, s mindenki azt hitte, halálra dolgozza magát. Tanulságos!). A TV a hatvanas évek elején ontotta, s már javában használta is a végzős rendezőket, operatőröket, akiknek három perces filmjeihez valószínüleg kivétel nélkül én állítottam össze a zenét. Csak, hogy a korosztályt jelezzem: Esztergályos Károly, Dömölki, Kenyeres, az operatör Zsombolyai, stb… Zenei műsorok egész sorát csináltam Horváth Ádám rendezése alatt. Később sokat dolgozott a még sikeres, de már betegeskedő Hofival! Horváth Ádám jól értett a humorhoz, amelyet gyakran tapasztaltam, ha naponta bejött a mi szobánkba talán legjobb barátjához, a főnökömhöz, Palásti Pálhoz, s néhány fordulat után máris szójátékokkal és viccelődéssel (nem viccek mesélésével!) volt tele négyszer négyméteres helyiségünk. Megemlítem Deák Pistát is, aki a szórakoztatás, a revü műfaját és rendezését, sajnos, Moszkvában tanulta, így nem csoda, hogy ötletekért mindég a régi amerikai revüfilmekhez kellett fordulnia. Ez nem kimondottan az ő hibája!
Büszkén emlékszem vissza arra is, hogy tévés szobámban fogadhattam zeneválogatás alkalmával Ádám Jenőt és Bárdos Lajost, utóbbinak testvérénél, Györgynél, a konzervatóriumiban karvezetést tanultam.
Talán joggal érzem zenész életemhez tartozóként említeni, hogy másodállásban én készítettem el a Magyar Televízió saját szalagtárjának alapját (néhány ezer szalag, s mivel minden zenemű saját dobozban volt, ez több ezer doboz, cím, szerző, előadó, perc, másodperc).
Folytatván a nevek sorolását: a Kamara Varietében megint ott volt Magay Clementina, megismerhettem a női hangon, de jól éneklő Szegedi Molnár Gézát, aki egyike volt a szenvedőknek, amikor egy Izrael elleni merénylet során lövést kapott a schweháti (bécsi) repülőtéren. Dobosunk naponta veszett össze a továbbra is tehetséges, de emberileg kibírhatatlan Mátray Zsuzsával, mert a ruhájáról lehulló tüll-szálakat és színes tollakat tánc közben szándékosan rárugdosta.
Jó, hogy tartósan soha nem dolgoztam Korda Györggyel, de többször alakult úgy, hogy a Honvéd Sportklubban, valamelyik filmszínház szilveszteri rendezvényén, vagy fel sem tudom sorolni, még hol, de sokszor összekerültünk. Elég gyatrán állt ritmusérzék terén, így azután ha ½kiesett½, mindíg hátrafordult, mintha én (vagy a zenekar) lenne a hibás. Ez a problémája ma is megvan, pedig közben eltelt 30 év. Mindjárt az elsõ találkozásunkkor (a Honvédeknél) is hátrafordult, de mégis szerette volna, ha a következõ fellépésére is vele megyek. Én pedig tõlem szokatlan méreggel nem-et mondtam. Bár errõl soha többé nem beszéltünk, ez valahogyan mégis megragadhatott az egyébként jónevû és szép hanggal megáldott György fejében, mert azon kívül, hogy megjegyezte a nevemet, képes volt az éjszaka kellõs közepén is megállni a kocsijával, mert meglátott, ahogyan Beával, a feleségemmel egy késõi buszra várunk. Igen, név szerint szólított. Évekkel késõbb a Béke Kupola premiernél is odajött az asztalhoz, pedig inkább az Ungár-zenekart mentünk meghallgatni, meg az akkor még kolléga Mátray Zsuzsát, aki akkor a „Sir Duke”-ot énekelte. Jól! Kordának szép hangja volt, mégis állandóan Rock’ n Rollt akart énekelni…
Egy alkalommal a Vidám Fiúkkal voltam és zongoráztam a László Kórház személyzetének, s valaki odajött, hogy van náluk egy fiú, aki jól tudta az akkori olasz slágereket (Ciao, ciao bambino, Come prima, stb.). Akkoriban mindenki ezeket fütyülte, nekem pedig illett is tudnom, hát, csak jöjjön az a fiú. Elénekelt egy teljes egyveleget. Tényleg olyan volt, mintha előtte próbáltunk volna. Egyik dalból a másikba minden megállás nélkül: nagy sikere volt, de jól is csinálta: Koós János volt az. Vele soha nem volt több kapcsolatom.
Itt említem meg az akkori idők legfelkapottabb énekesét, Németh Lehelt, akivel 3-4 alkalommal kerültem össze olyan helyeken, ahol én voltam a kisérő, ő pedig bejött a színpadra, s a hatalmas taps közepette lerakta a füzetét a zongorára. Ebben ott volt a kis papírcsíkokkal megjelölt sorrend, s máris ment a verkli. Vele nem volt baj, mert kedvesen, szinte haveri módon viselkedett, dalai pedig éppen futó slágerek voltak. Mindegyiket tudtam. Inkább csak az ismétlések miatt kellett a kottáját figyelnem.
A Moulinban a második évben a Vidám Színpad rendezője, Kalmár Tíbor rendezett minket is. Itt soha nem volt szabadnap, így a 76-os év végéhez közeledve nagyon csalogatóan jött minden zongoristák vágya és az ajánlat: zongorázni a híres-hirhedt Búsuló Juhász bárjában. Zongora, dob és énekesnő. A hírek szerint ott betegre keresik magukat a zenészek. A zenekarvezető Szenczy Miklós volt, akitől senki nem veheti el, hogy mindörökre a Benkó Dixiland legelső dobosa; rendkívül csinos, magas, vékony énekesünk pedig egy zenész-dobos mama kislánya, Villányi Krisztina volt. Három és fél kellemes évet dolgoztunk együtt, s tényleg nagy pénzeket kerestünk, de egyikünk sem betegedett bele. A borravalót havonta egyszer osztottuk el, s így tudtuk is, hogy mennyi volt a mellékes. Közben még sokáig hangszereltem a Moulin műsorát, különösen, ha váratlan változások történtek a műsorban. Itt a Búsulóban sokszor töltöttem a szüneteket partitúra írással. Azután, egyre gyakrabban, még otthon is folytattam a hangszereléseket. Feleségem lefeküdt aludni én meg írtam az ablakon beszűrődő hajnali fénynél. Mindez azért alakulhatott így, mer, talán a mindíg kevés idő kényszerített s vezetett rá, nem volt szükségem zongorára, hogy halljam, tényleg jól szól-e majd, amit leírok. Emiatt az is gyakran megtörtént, hogy miután a Búsulóban befejeztük (reggel 6-kor) a kocsimban kiterített szólamokkal kora reggel dolgoztam a Vidám Színpad bejáratánál, hogy még mielőtt feleségemért megyek a Hotel Intercontinentálba, bedobhassam a kottákat a rendezőnek, Kalmár Tíbornak.
Miután ott, a Búsuló Juhász bárjában csak éjfélkor nyitottunk, jutott időm, hogy hivatalos másodállásban dolgozzam a Kamara Varietében is (Maróti László és kisegyüttese, valójában trió: dob, zongora, basszusgitár) ahonnan két-, szombat-vasárnap három előadás után mentem fel a Gellért-hegyre a Búsulóba, s folytattam a zongorázást és ott az éneklést is reggel hatig. Nem csoda, hogy éneklés közben néha arra ébredtem, hogy nem hallom az énekemet. Aludtam. Egy alkalommal még álmodtam is: egy fél pár sárga bakancs jött lefelé a lejtőn. A Kamarából megérkezve többnyire a bár egyik asztalán szundikáltam kicsit, míg be nem engedték az első vendégeket.
A Búsuló Juhász vendégeiről külön is meg kell emlékeznem, mert bárunkat felsorolhatatlanul sokféle ember látogatta. Ennek oka természetesen a nyitvatartási idő volt, hiszen az egész országban mi nyitottunk és mi zártunk legkésőbb. Füstös, bódult éjszakai hangulat volt. Az éppen szabadult börtöntöltelékek mellett ott itta magát részegre a kémelhárítás két vezetője zsebükben a 9 millimétereessel, de még a soförjük is ivott velük. És ez volt a kedvenc helye a civilbe öltözött szovjet pilótáknak, a mazochista orvos alezredesnek, híres zenészeknek, énekeseknek, táncosoknak és persze striciknek és védenceiknek, s egy fedél alatt ittak Máté Péterrel, s a bár szolgálatos, de italos rendőrökkel és taxisokkal, akiknek ha kellett, ha nem, ketyegett a taxiórájuk, mert ha beült az az ittas ember, többé már nem tudta letagadni, hogy azt a máris 250 forintot nem ő utazta. Ahogyan Rejtő Jenő egyik regényében reklámozta a kikötõi ivó: Az úri közönség esténként verekszik. Bár nálunk előfordult, hogy vérontás nélkül zajlott le egy-egy éjszaka, de mindíg tudtuk, hogy kis türelemmel eljő a hirig. A verekedők egymástól tanulták el a jól hangzó szövegeket: Ha melléd ütök, belehalsz!; Vigyázz, mert megbotlasz!
Néha eljött a mai pártvezér, Csurka úr is, aki a vállamra borulva énekelte velem, hogy Kossuth Lajos azt üzente s hasán kipattant átizzadott fehér ingén a gomb. Semmi rosszat nem mondhatok rá. Csendes és szerény volt.
Ennyi sokféle ember, ennyi sokféle zenei kérés, izlés, rákényszerített a sokezernyi dal, táncszám felkutatására, megtanulására. Lehetett az klasszikus zene, musical, operett, jazz, örökzöld, magyarnóta, romanóta, török, szerb, olasz, német, osztrák, svéd zene. A fellátogató zenészek gyakran tették próbára a jólkereső zenészeket (minket), s igen gyakran csalódtak, mert nem tudtak kinevetni: egy-egy ilyen próbatétel éppen olyan elgondolkoztató tudott lenni, mint a sokféle vendég zenei rendelései és reagálásuk a megfizetett melódiákért.
Tényleg jól kerestünk, de okosan is gazdálkodtunk. Esténként nem osztottuk el a pénzt, hanem, mint már említettem, havonta csak egyszer. Így tényleg lehetett vele kezdeni, nem folyt el apró-cseprő mütyürökre.
Azután a Kamara Varietét sok huza-vona után örökre bezárták, s akkor mentem át, továbbra is a Búsuló mellett, a Fővárosi Ngycirkusz zenekarába, ahol az előadások száma és időpontja pontosan megegyezett az akkor már csak volt Kamara Varieté hétvégi három-három nekifutásával. Azokban az időkben, különösen a Mongol Cirkusz három hónapnyi vendégjátékának idején, minden este égett az ujjam hegye, mire beértem dolgozni a Gellért-hegyen álló munkahelyemre.
A Mongol Cirkusz egy teljes társulattal jött. Volt ott az artistáktól a bohócokon túl az állatidomárig és a mágusig minden. Még saját karmester is. Utóbbi miatt sokszor elgondolkoztam. Mert nem szabad lebecsülnünk senkit azért, mert Mongóliából jött. Valahogyan ő is megtette azt, amit meg kellett tennie, hogy a Mongol Cirkusz világot bejáró karmestere és (!) zeneszerzője lehessen. Az összes kottát, a hangszerek szólamait ő írta le. A cirkuszi zenészek, ahogy mondani szokás, a kottapapírról még a légypiszkot is kottafejnek nézik, s mi azt hallhatjuk is. Utálják, ha olyan kottát kapnak, ahol valami nem stimmel. Így azután a mongol karmester-zeneszerző összes hibáját jó alaposan kihangsúlyozták, hogy hallja meg mindenki: rettenetesen hamis! Stark Pista, eredetileg trombitás volt, saját nagyzenekarának ő hangszerelt, amiből azonban nem lehetett megélni, így, valaki jóvoltából, a Cirkuszban az orgona mellett kapott helyet. Vele kettesben elhatároztuk, hogy minden este összeszedjük a kottákat, elfelezzük és újra meghangszereljük. Meg is hangszereltük. A legnagyobb élvezet az volt, hogy a már estéről estére megszokott hibás pontokon a zenészek (főleg a fúvósok!) nem találták ott a megszokott hibákat. A másik, nem élvezet, de csoda pedig az volt, hogy a szerző teljes három hónap alatt sem vette észre saját zenéje-hangszerelése megváltozott hangzását, átírását.
Így most itt is megkérdezem: ennek az embernek tagadhatatlanul volt érzéke a zenéhez, de ezeket a változásokat szemrebbenés nélkül fogadta, illetve észre sem vette. Miért? Miért? Hogyan engedheti meg az embernek az a bizonyos zenei érzéke, amely valaha erre a pályára vitte, hogy ez megtörténhessék?
A mongolok zenéje mindíg fergeteges volt. Csupa esz-tam, esz-tam. Ezért írtam korábban, hogy égett mind a tíz ujjam hegye, mire felértem a munkahelyemre, a Búsuló Juhászba.
Mert tényleg az volt az igazi munkahelyem.
Azt pedig a dobosunktól, Szenczy Miklóstól tanultam meg, hogy mindent kell tudni, mert minden dalra, zeneszámra lapul valaki zsebében egy százas. Igaza volt! Ezek közül sokan be is jöttek hozzánk!
Nos, errl a témáról végezetül még annyit: tényleg sok művésszel, vagy a szakmámban híres emberrel hozott össze a sors. Nem, nem, nem, nem! Ezek nevét én nem büszkeségből soroltam fel! Dehogy! A legtöbb énekes közül alig-alig tudnék felsorolni olyanokat, akik zeneileg is képzettek voltak, vagy legalábbis pontosan tudták, mit csinálnak. Akiknek örültem, azokat tehát időben értem utól, még mielőtt befejezték volna. Némelyiküket látom olykor a TV-ben beszélgető műsorokban. Nekem ezek a nevek akkoriban hétköznapjaimhoz tartoztak, de legtöbbjüknek örültem. Csak most, ennyi év távlatából innen Svédországból érzem furcsának, hogy ők és én? Ott lent, Magyarországon? Együtt dolgoztunk? Igaz ez?
1980 nyarán a családdal Svédországba jöttünk letelepedni. Fontos volt a Búsulóban szerzett tapasztalat zeneileg is és a vendégekkel való viselkedés szempontjából is. A Sugár zenekarban a Vince ment megkérdezni a vendégtől, mit szeretne hallani, a Búsulóban a Miklós volt rettenthetetlen. Hogyan lesz ez majd Svédországban?
Kent Börjes volt az els zenekar neve. Tanulságos volt! Itt pár hét alatt megtanultam, hogy a három svéd társam miatt akár éhen is halhatnék. Kicsit erős kifejezés, nem is úgy értem, hogy nem adtak volna a számba kenyeret, de munkalehetőség után egyikük sem járt. Amúgy rendes emberek voltak. 1980 decemberét és februárját dolgoztuk a Göteborg-Frederikshaven között járó SESSANLINJEN egyik hajóján (valamikor a másikon dolgoztam a Dr. Sugár Quartet-tel). Minket ért az a hatalmas megtiszteltetés, hogy a vállalat ú.n. Temetési ünnepségén is játsszunk.
Márciusban már egyedül zongoráztam Varbergben, mert nekem még nem járt munkanélküli segély, mivel nem voltam 12 hónapja szakszervezeti tag.
Ettől kezdve, fogalmam sincs, hogyan tudta meg, hogy Svédországban vagyok, kezdett jelentkezni Per Norberg, a Bergendahl ügynökség közben elhúnyt vezetőjének alkalmazottja, aki minket az 1970-es évek legelején kihozatott Magyarországról. Pontosan tudta, hogy Dr Sugár Quartett voltunk, s még rá is akart beszélni, hogy én is nevezzem magam Dr. Sugárnak. Először azt mondtam, szeretnék még egy kicsit zenekarban játszani, de ő azért csak fölhívott újra és újra. Így történt, hogy elküldött Gotland szigetére, ahol a Hotel Visby éttermében játszottam (a ház 1200-ban épült). Külön hangsúlyozta, hogy minden létező hangszeremet, erősítőmet vigyem magammal. Gyuszika és Bea is jött, hiszen a felszerelést, csomagokat csak kocsival lehetett szállítani, s azután a kocsi magától nem ment vissza Göteborgba. A szállodánál sietnünk kellett kipakolni, hogy Bea és Gyuszika még ugyan azzal a hajóval vissza tudjon utazni a szárazföldre. Elbúcsúztunk. Nem több, mint 15 perccel később megtudtam, hogy Isten ments! Ide semmiféle elektronika nem kell! Ott a zongora, azon kell játszanom, s még énekelni sem kell!
Érdekes volt a későbbi ügynöki vélemény (Per Norberg: Meg voltak elégedve veled, csak azt mondták, kicsit félénken énekelsz!). Akkor mondtam el, hogy énekelnem nem is kellett, s hangszereimet is teljesen hiába vitette velem Visbybe.
Azt viszont meg kell jegyeznem, hogy életem mindezidáig legszebb nyara volt: Gotland!
Ezután semmiféle munka nem várt rám, ezért azután nagyon szívesen fogadtam a göteborgi munkaközvetítő, Ingrid Vallin segítségét, s dolgoztam az uddevallai Hotel Carlia pianobárjában. Azt is el akarta intézni, hogy Norvégiában kapjak helyet, s még az ottani ügynök is valóban mindent megtett, hogy segítsen, de a norvég rendőrség félt, hogy oda is akarok költözni. Valójában Uddevallában volt az első igazi piano-bár munkám. 1981 novembere volt ez. Persze ennek is hamar vége volt, s ha nem figyelek oda, még a tulajdonos is elillan a pénzemmel: utolsó estémen irodájában egy fiatal lányt cirógatva találtam, s maga adta ide a fizetésemet (másnap elszökött minden adó- és egyéb tartozásával külföldre).
Közben, amíg én Uddevallában dolgoztam, jelentkezett Publik Bandi, akit még Pestről ismertem, de ma is Göteborgban él: csináljunk triót! Csináltunk. Szerzett egy jól éneklő spanyol, illetve bocsánat! – mallorkai dobost. Így azután 1982 javát együtt töltöttük. Minden hónapban dolgoztunk. Többnyire a koppenhágai Röd Pimpernellben. Ez hajnali 3-kor zárt, s a szakács saját szállójában laktunk mindhárman saját szobában: ebben a szállóban kimondottan homoszexuális férfiak laktak. Néhányuknak mindíg kiment az álom a szeméből, s néztek minket, amikor hajnalban hazaérkezvén megfőztünk egy kis lefekvés előtti harapnivalót. Nem erőszakokodtak velünk és mi hárman meg igazán nem zavartattuk magunkat a homok-gén (homogén) környezetben.
Amikor nem dolgoztunk Koppenhágában, akkor az akkori TorLine (ma Scandinavian Seeways) hajóin játszottunk, s hol Angliába (Felixtow), hol pedig Amsterdamba jártunk. Mindkettő 24 órás út volt olyan vizeken, ahol ha vihar volt, akkor egész úton vihar volt (oldalról jövő északi szelek ellen teljesen védtelenek voltunk). Mindkét hajó, amelyen megfordultunk, késpengéhez hasonló, csatahajó formájú volt, így nagyon biztonságosak voltak, de aki érzékeny volt a hullámokra, az jobban tette, ha otthon maradt. Itt éltem meg életem három 41 m/sec. orkánjából kettőt, s szerencsére a legkisebb rosszullét sem ért. Pontosan emlékszem, hogy egyik alkalommal Pitò Tibinek írtam levelet írógépen, amelynek a kocsija egyes hullámoknál, vagy ketteseknél is, magától felemelkedett. Álló helyzetben kipróbáltam, s kiderült, hogy ehhez nagyon meg kellett dőlni a hajónak. Egy hasonlóan nagyobb vihar alkalmával Bandival munka után kölcsönkértük a mozi kulcsát, s megnéztünk egy filmet (akkor még egy hatalmas tekercsen volt a 16 mm.-es film, amelyet vetítőgépre kellett feltenni, befűzni, s elindítani). A keskeny, hosszú teremben hol 45◦ - kal fölöttünk, hol pedig 45◦ - kal alattunk volt a vetítővászon, vagyis a kép.
Azután közben eljött a nyár, s kaptunk a Vingresornál három hónap munkát San Agustinban (Gran Canaria), ahová a család is jöhetett. Ez persze nagy élmény volt, de a fizetés, amellett, hogy San Agustinban jól éreztük magunkat, éppen elég volt a hazai rezsi fedezésére. Gyuszika, szerencsére már volt akkora, hogy megmaradjon emlékeiben egy és más ebből az időből, Lacika viszont már saját pénzén nyaralt velünk két hetet. Amit még meg szeretnék említeni: Gran Canariáról csak úgy jöhettünk el, ha a Vingresor talál nekünk helyet valamelyik repülőn (fizetnünk nem kellett). Emiatt 3-4 napig még vendégként, de ingyen laktunk San Agustinban (Monte Rojjo), s amikor eljött az ideje, első osztályon repültünk Madridba. Azóta sem repültem ilyen elegáns körülmények között. A kitöltött, kellemesen lehűtött fehérbort egyhajtásra ittam ki: nem tudtam elvenni a számtól. A kiürült poharat felmutattam a Bandinak, s akartam volna mondani, hogy ritkán iszom fehéret, de ez jól esett, s akkor máris ott koccant a borosüveg szája a poharamon, mert a pincér azt hitte, neki mutogatom, hogy hé, Te, nem látod, hogy üres a poharam! Tizenketten utaztunk Firt Class! És ez telt ház volt! Madridból Mallorkára vitt a következő gép, ott aludtunk a Ving szállodájában (megint ingyen, beleértve a taxit is oda-vissza a reptér és szálló között!), s másnap mi voltunk az elsők, akik utaztak az SAS Texasból egyenesen odaérkezett vadonatúj Boeing 747-esével, amely akkor repült először Stockholmba. Onnan azután a Bandival vonattal utaztunk Göteborgba, tehát haza.
Jó kis kerülõ volt! De legalább ingyen!
Bandival még volt hátra munkánk egészen 1983 január végéig. Viszon látnom kellett, hogy ebben a világban zenekarral nem jutok messzire. Még 1982 decemberében újra jelentkezett Per Norberg, s elmesélte, hogy legyen elég már ebből a francos zenészeknek való (djävla musiker) életből. Akkor már örömmel adtam be a derekamat, s februárban úgy landoltam az északi Luleå repülőterén, mintha egy másik bolygóra utaztam volna: Leleå. Hotell Globetrotter. Piano bar. Szállodai szoba, takarítónők, ingyen reggeli, ebéd, vacsora. Fantasztikus fizetés: 500.- korona naponta! Akkoriban annyit keresett egy miniszter.
Megtudtam, hogy Per Norberg valójában az EMA Telstar AB-nek dolgozik, hiszen ettől kezdve onnan jöttek a szerződések. Előfordult ugyan, hogy Per Norberg a saját nevében szerződtetett, vagy adott el valahová, de azok általában jobban is fizettek. Itt említem meg, hogy dolgoztam az MEF ügynökség Gunilla Olssonjával, aki pl. Oszlóba küldött engem éveken keresztül minden májusban (a norvégok nemzeti ünnepe május 17.-e) és neki köszönhetem, hogy dolgozhattam az én életemben legészakibb városokban, Tromsöben (N) és Kirunában is. Magyar ember számára ezek a területek: az állandó sötétség, vagy az állandó napsütés, az északi fény és hasonló jelenségek miatt tényleg olyanok, mintha egy másik bolygón történne mindez. Kirunában több alkalommal láttam olyan északi fényeket, amelyért sokan saját pénzen utaznak távoli országokból, hogy legalább egyszer megláthassák: tényleg nem csak filmtrükk!
Tromsöben volt egy kellemetlennek nevezhető élményem:
Nem tudom miért, de volt a városban osztrák konzulátus. A törzsvendégek egyikének (halászati szakboltja volt Tromsöben) legkedvesebb zenéje a régi bécsi dalok voltak. Egy alkalommal ő is ott volt, amikor meglátogatott minket a helybéli osztrák konzul. Az említett törzsvendég odapattant hozzám, s mondta, hogy itt a nagy alkalom! Én boldogan játszottam a bécsi melódiákat, s olyan is volt, amit énekeltem is. Mindegy volt. A konzulnak a szeme sem rebbent. Véleményem szerint a mai napig nem tudja, hogy én akkor hazája zenéjével kedveskedtem neki. Tényleg rosszul esett, de még a törzsvendégnek is.
Természetesen nincs szándékomban sorra venni 23 év minden szerződését, inkább általánosságokat, vagy érdekességeket emelek ki, amelyek együtt adnak talán egy képet erről a zenész-életről.
Azzal kezdem, hogy a közönségnek soha nem tetszett, ha a zenész gyakran pillant az órájára, mert ez azt jelenti, hogy a hangulat, amelyet megteremtenie kellene, csupán munka és kínlódás. A stockholmi Hotel Sergel Plazában sokszor emlegettek egy amerikai zongoristát, aki ébresztő órát tett ki a zongorára, s az csengett, ha eljött a szakszervezeti szünet ideje. Nem szégyenkezett miatta, inkább jogosnak tartotta: neki jár az a szünet! Nos, nem mondhatom, hogy unalmas, vendég nélküli estéken sem néztem órámra, de ha volt vendég, akkor legtöbbször a személyzet figyelmeztetett: itt a záróra!
Éppen a Sergel Plaza volt egyike annak a kevés szállodának, ahol péntek és szombat kivételével megtartottam a szüneteket. Ugyanis, különösen a koraesti órákban, rengeteg üzletember tárgyalt, alkudozott milliós üzleteken, s ilyenkor még nem is énekeltem, zongorázni is csak halkan, klasszikusokat, nyugodt örökzöldeket, hogy ne zavarjak. Más volt a helyzet pl. Umeå ban, ahol este tíztől hajnali háromig olyan tömeg volt és olyan hangulat, hogy az évek során hamar megtanultam: kezdés előtt minden folyó ügyemet el kell intéznem, italt legfeljebb az utolsó órában fogadhattam el, mert nem volt szívem kényszerbőő szünetet tartani. Minden hajnalra a hangomnak már csak a fele maradt meg, az is reszelõs, fátyolos volt.
Ennél még keményebb volt az életem a hajókon működő piano-bárokban. A hajókon több emeleten, egymástól távol kapnak helyet a különböző szórakozási pontok. A legtöbb hajón volt egy táncétterem, ahol a nagyobb zenekar dolgozott, nyáron lehetőleg a nyilt fedélzeten játszott a tangóharmonikás trió, de volt még továbbá trubadur, diszkó és a piano-bár. Mármost egy ilyen hajón ha nekem sikerül fölépíteni egy hangulatot és szünetre érzem megérni az időt, akkor az emberek úgy otthagynak, mint Szt. Pál az oláhokat. Az sem biztos, hogy visszajönnek, mert bizonyára lehorgonyoznak valamelyik táncos helyen. Tehát nekem tényleg nem esett nehezemre: szünet nélkül játszottam. Emlékszem, hogy a Stena Saga bárjában ez a keddi napokon azt jelentette, hogy induláskor kb. 40 percnyi zenei kérdés-vetélkedőn zongoráztam, azután pedig további hét órát minden szünet nélkül. Az az élvezet tartotta bennem a lelket, hogy képes voltam megtartani a hangulatot, s hogy vissza tudtam tartani a közönséget. Ömlött rólam a víz és munka után úgy rogytam le csendes kabinomban, mint akit agyonvertek. Akkor éreztem igazán fáradtnak magam.
Mit ér, ha elszerénykedek eseményeket, amelyekről azután senki nem tud majd, csak én? Inkább higgyen az Olvasó szerénytelennek, de írnom kell a Birka Princessről.
Ez a hajó egy fantasztikus ötlet alapján kimondottan szórakoztatásra épült. Nem szállított autókat, buszokat, s még valahová utazó utasokat sem. Aki Stockholmból átjött velünk Mariehamnba (Åland szigetére), az másnap jött is vissza Stockholmba. Ritkán, de előfordult, hogy Mariehamnból jöttek vendégek, akik azután másnap este tértek haza Ålandra. Az első dicsekvésem az, hogy a bárzongoristák általában egy hetet dolgoztak. Én voltam az egyetlen, aki 10 évnyi előfordulásom során legtöbbször két, három, vagy négy hetet maradhattam egyhuzamban. Ehhez a közvetlen bár-személyzet beleegyezése kellett. Ha ők ezt így jónak találták, senki a főnökök közül nem tett ellenem semmit. Itt is több zenekar volt, meg még trubadur, diszkó, piano-bár, s még egy olyan, az egyik folyosóra berendezett sarkocska is, ahol a hazafelé úton délelőtt egy órácska kivánsághangversenyt adott a gitáros-énekes házigazda és a bárzongorista közösen. Az emberek a legkülönbözőbb, legelképesztőbb dalokat, zenedarabokat kívánták, s mégis, napok múltak el, míg valakinél elbuktunk. Természetesen nagyon sokat számított, hogy ezek a gitáros fiatalemberek és én, a külföldről idejött, közös repertoárunkkal szinte kimeríthetetlenek voltunk.
Három ilyen házigazda váltotta egymást hetenként. Ezek feleltek mindenféle szórakozással kapcsolatos részlegért. Fogadták, üdvözölték és búcsúztatták a vendégeket, vetélkedőket rendeztek, beálltak hol egyik, hol másik zenekarba. Azután az egyik házigazda elmaradt, s jött helyette egy másik. Ez ügyes gitáros volt, sok számot is énekelt, de külalakra inkább olyan volt, mint egy irodista, s ezt valószínüleg ő is tudta. Feltehetően ezt akarta túljátszani ripacskodás szerű, már-már cirkuszi porondmester stílusával. Éreztem, hogy első pillanattól kezdve valami fagyott van közöttünk, míg az addigi mindhárom kollégájával a legnagyobb egyetértésben, sok közös munkával, egymásnak segítve teltek az évek.
Nos, végül sok kitérő válasz, halogatás után telefonon közölte velem az ügynök, hogy befejezzük. Nem írnám le, ha nem lenne olyan kétségtelenül őszinte az ügynök nagynehezen kinyögött magyarázata. Ugyanis talán egyszer, vagy kétszer hallott engem játszani, illetve dolgozni, mivel ő legtöbbször addig volt a fedélzeten, amíg hajónk Stockholmban pihent, vagyis a kiszállás, takarítás és beszállás rövid egy órája alatt. Ez sokkal rövidebb idő, mint a kivülálló gondolná, így épp, hogy megette az ingyen-ebédet, s már mehetett is ki a szárazra. Pláne elhihetőbb a magyarázata, ha arra gondolok, hogy ő, ezeknek a délelőtti kivánságműsoroknak egyikén sem volt jelen soha. Mégis azt mondta:
- Tudod, voltak azok a kívánságműsorok. Nos, volt olyan házigazda (tehát a gitáros), aki nem tudta elviselni, hogy legtöbbször te mented meg a helyzetet, s még a régi svéd slágerek területén is. Nos, féltékenység!
Ezt nem találhatta ki. Ez így volt, de azt hittem, így van ez jól. Hát rosszul gondoltam. Sajnálom, mert nagyon jó hely volt, s rengeteg kellemes emlék, sikerélmény tette széppé a Birka Princessen töltött éveket.
És micsoda ételeket ehettem ott!
(U.i.: Csongrádi Kata 2008-ban fellépett itt Göteborgban. Megragadtam az alkalmat és bocsánatot kértem viselkedésemért 1975 tavaszán.)
Zenész életem 4.
Északon voltunk az imént, tehát:
Tromsön és Kirunán kívül voltam még Trondheim városában (N), amely azért is méltó az említésre, mert van egy nagyon szép Dómja, valamint a norvégok többször megénekelt folyója, a Nidälven, ott éri el a tengert. Amikor valaki kívánságára elénekeltem a dalt: Nidälven stilla och vacker du är, utána soha nem mulasztottam el megjegyezni, hogy jártam a partján, amit a legtöbb svéd és nem-svéd nem mondhatott el. Trondheimi munkahelyemet (Baronen og Baronessen) Per Norberg úgy konferálta be nekem, hogy az egy zongorista tulajdonában van, aki maga is ott dolgozik a földszínti karaoke jellegû pianobárban és igazán jó zongorista. Fölötte az elsõ emeleten volt a diszkó, afölött pedig én, az ú. n. piano-bárban. Mint kiderült, fõnököm zenei képességei mélyen a közepes alatt voltak, s lényegében estérõl estére ugyanazokat a számokat zongorázta-énekelte: a dalszövegek azonos sorrendben ki voltak téve TV-képernyõkre, hogy mindenki vele énekelhessen. Errõl azért bátorkodom ilyen õszintén, talán kissé elítélendõen írni, mert az egykori jó gitárosnak, Per Norbergnek, nem lehetett ilyen jó véleménye, hiszen bizonyára soha nem is hallotta ezt a zongorista-tulajdonost, s csak egy Visby-lódításhoz hasonló kisérõlevél volt ez a megjegyzése, s a másik: ez a tulajdonos, látván, hogy nem vagyok egy mai gyerek, úgy fogadott, hogy majd csak az elsõ három nap után közli velem, megfelelek-e a követelményeknek. Azután tényleg maradhattam, s pár olyan számot még le is íratott velem, amelyeket neki igazán illett volna már tudnia. Szerettem ott dolgozni, mert Trondheimben szinte minden sarkon volt élõ zenés szórakozóhely, s a közönség így is minden este dugig, mondhatnám ijesztõen dugig töltötte meg a régi építésû ház minden szintjét. Azt hiszem semmi túlzás nincs benne: itt olyan piano-bár közönség volt, amilyenrõl csak álmodhat egy munkáját szeretõ bárzongorista. Jó izlésû emberek voltak, mintha erre lettek volna kiképezve. Én tudtam, mi az, ami nekik tetszik, õk pedig tudták, mi várható el egy piano-entertainertõl. Ez az igazi recept!
Egyébként érdekességként mesélem el, hogy zongorista munkaadóm bérelt a mindenkori zongoristának egy lakást, s feltöltötte a hûtõt mindenféle hideg és megfõzhetõ étellel. Az elsõ mosogatáskor rémülten tapasztaltam, hogy ömlik a víz a mosogató alatti szekrénybõl. Miért? Mert a mosogató alatti csõ valahol térdmagasságban a levegõben végzõdött, s azután az lefolyóig teljes szünet. Várnom kellett egy pár napot, míg kijöttek megcsinálni, de azután csak egyszer kellett szólnom, hogy megint feltölthetnénk a hûtõszekrényt, ugyanis bent a munkahelyen semmi egyebet nem lehetett enni, csak pizzát.
Ötven skandináv várost sikerült összeszámolnom, ahol szerzõdéseim miatt legkevesebb két hetet, de alkalmanként többnyire egy hónapot eltöltöttem. Skellefteaban (S) többször megfordultam és egészen komolyan mondom, hogy Luleaban és Umeaban szinte otthon éreztem magam. Különösen a két utóbbira vonatkozik ez. Umeaban már a Dr. Sugár Quartettel eltöltöttünk egyhuzamban kilenc hónapot, s hogy miért nem többet, azt elmeséltem már. Mi több: Gyuri zenekarával voltam elõször Skellefteaban is a Svájcban szerencsétlenül járt tulajdonos szállodajában.
Umeat, a nyírfák városát már nagyon jól ismertem. Volt olyan évem, amikor háromszor egy hónapot töltöttem ott. Volt borravaló bõven, amit néhányan észre is vettek. Egy alkalommal, amikor a májust és a júliust is ott töltöttem, éppen elérkezettnek éreztem az idõt, hogy megpróbáljak eladásra saját felvételeket készíteni. Csak a hangtechnika kellett hozzá, mivel a délutánokon legtöbbször hozzáférhetõ volt a zongora, s ha játszottam, nem zavartam senkit. A városban lévõ hatalmas hangszerbolt tulajdonosától megkérdeztem, mennyiért kölcsönözne nekem egy erõsítõt, meg egy szintetizárort. Persze hamar kiderült, hogy mindez kevés. Az említett tulajdonos szerencsére jól tudta, hogy esténként micsoda pénzeket kapok, így naponta vittem kisebb-nagyobb összegeket, hogy törlesszek az adósságomból, amelyet egy teljes hordozható stúdió vásárlásával produkáltam. Július végén már csak 300 kr. volt hátra, amelyet augusztusi stockholmi szerzõdésembõl gyorsan el is küldtem. Kamatot nem kellett fizetnem! A stúdiómhoz vettem szintetizátort stúdiómagnóval együtt. Mi több: már pénz is jött vissza, mivel egyre több saját music-kazettát adtam el. Legtöbbet mindíg a késõbbi umeai hónapok során, hiszen ott volt a legtöbb törzsvendégem.
Szállodákban dolgozván biztonságban van az ember, hiszen a talaj ott van a talpa alatt. A különbözõ hajókon eltöltött szerzõdések azonban egy egészen más életritmust, életmódot jelentettek. Igaz ugyan, hogy saját kabinom volt, általában ablakkal (garantáltan tengerre nézõ kilátással!), zuhanyozóval és toilettel; íróasztal is volt, bár az bizonyos hajókon jó nagyra sikerült, más hajókon éppen valamivel több, mint az állandóan magammal hordott írógépem. Szállásért és étkezésért természetesen nem kellett fizetnem, s egyes hajókon olyan jó viszonyban voltam a bárban dolgozókkal, hogy italban is válogathattam.
Szerencsém volt, hogy a legnagyobb viharokban sem voltam tengeribeteg, s még csak a legkisebb félelmet sem éreztem. Ez utóbbi bizonyára annak köszönhetõ, hogy a tengeren soha nem volt még dolgom szerencsétlenséggel, de semmi egyéb kellemetlenséggel sem, pedig láttam már kormányost a bár pultjánál iszogatva (Helsinki és Stockholm között a Viking Olympián) s mindenki tudta, hogy autopilóta vezet: csak egy megfigyelõ volt a parancsnoki hídon. Viszont láttam, amikor emberek százai ültek-feküdtek halott sápadtan a folyosókon, vagy ahol éppen voltak, mert elviselhetetlen volt számukra a vihar. Ezzel szemben mindíg nagyon szerettem repülõn utazni, de amikor azután egy napon belül (Göteborg-Stockholm, Stockholm-Umea) kétszer is turbolenciába kerültünk, s olyan volt, mintha majd szétrázkódó gépünkkel tehetetlenül vergõdnénk ott a 11.000 méteres magasság körül, akkor bizony alaposan megizzadt a tenyerem, s még vallásos gondolataim is támadtak. Legalább két évig tartott kigyógyulnom abból, hogy repülés közben a legkisebb rázkódásra is jelezze a tenyerem: félek.
Most, hogy néhány éve már nyugdíjas vagyok, elõfordul, hogy magyar bálokon zenélünk Laci fiammal, meg Jurekkel, a lengyel gitárossal; leggyakrabban egyedül játszom szültésnapokon, vagy hasonlóan kisebb rendezvényeken, nemrégiben életemben elõször még vitorláson is. Oldalszélben!
Közel ötven skandináv városban dolgoztam, némelyikben olyan gyakran, hogy szinte otthon éreztem magam. Mint említettem, többször is láttam északi fényt, vagy nyári éjjeleken magason ragyogva a napot; láttam tájakat, folyókat, hegyeket és fjordokat, amelyeket sokan soha nem is látnak az itt élõ emberek. Tromsö, Trondheim, Oszlo és szigetvilága önmagában is életre szóló emlék. Stockholm szigetvilágában állítólag huszonötezer szigetnek van neve, s biztosan ezres nagyságrendben tudnám jelölni, hányszor hajóztam ezeken a vizeken, hogy Alandra, Turkuba, vagy Helsinkibe tartva üljek a zongoránál. De a Birka Pricessen zongorázva eljutottam Rigába, Gdanska, a dán Bornholmra, valamint viszontláthattam Visby városát Gotland történelemmel teli szigetén, ahol 1981-ben egy egész nyarat töltöttem a Hotel Visby régesrégi falai között zongorázva. Zenéltem skandinávia összes Sheratonjában: Malmö városában fönt a tizedik emeleten laktam, s átláttam Koppenhágába, ahol az ottani Sheratonban dolgozva viszont a 17. emeleti szobámból tényleg láthattam a fél várost. A Göteborg Sheraton legalább közel volt a családhoz, a stockholmiban viszont zongora is volt a szobámban; az Oszló melletti Sandvikában a tengeröböl partján álló szállóban akkor is dolgoztam, amikor Sheraton volt, meg késõbb, amikor már Rica Hotelnek nevezték.
Gran Canárián a sivatag és a forró sirokkó, Luleaban a közel négyórányi séta a tenger jegén -29 C. fokban, a várromok Visbyben, a salai fehér hidak, 709 méter mélyen Beával a vasbányában ott fönt, Kirunában; az Északi- tengeri viharok, izgalmas repülõutak, üzemanyag fogyasztó körözés Koppenhága felett, felszállás-közbeni hirtelen fékezés Oszlóban, repülés sürû ködben a mesebeli, hófödte hegycsúcsok között a norvég Tromsö közelében; bérautók, érzékeny, két- és négy-propelleres repülõgépek, munkai-zenei sikerélmények, bemutatkozás az ABBA Benny Anderssonjának, két órás találkozás Tom Jonessal, Sherley McLeannal, George Martinnal, Charlie Normannal, és a számtalan magyar hírességgel: ezek mind feledhetetlen emlékek.
És amik majd késõbb jutnak eszembe!
Szándékosan halasztottam írni Flaisz Imrérõl, aki többek között a Hej, Rigó c. roma dalt írta (Vedlik a puli kutya, Ajtó, fakeret, csókolom a szívedet). 1962 óta barátom. Sok ismert roma-nóta szerzõje. Miután néha bele is szóltam eme dalok harmóniáiba, s az ötletes szövegíró, Vitárius Imre szövegeinek a zeneszerzõ-Imre dallamaihoz igazításába, egy kis büszkeséggel írhatom, hogy ebbe a zenei világba is belekontárkodtam. Flaisz Imrével azóta is legyártottunk néhány CD-t, de ezeket inkább ajándékként osztogatja, holott, magyarok között, világhírû számokkal ajándékozta meg a magyarul beszélők egész világát.
Valamikor lekicsinyelve, borravalóért énekeltem, most mégis eszembe jutnak a sorok:
Éjszakázó ember voltam,
ha más örült, én boldog voltam,
az Isten megáld érte.
Na, persze, ez nagyon érzelgős így, de érdekes módon több ilyen semmire-való nóta szövegét éreztem igazzá válni, amikor rádöbbentem, hogy zenész életem lényegében befejeződött!
Repülés, hajózás, elegáns szállodákban lakás ma már csak pénzért lehetséges. Életemet átzenéltem, átfilozófáltam, irdatlan mennyiségű kottát és gondolatot vetettem papírra. Boldog vagyok, hogy megértem a számítógépek világát, de még boldogabbá tesz, hogy életemben minden munkanap egy passzió volt, egy igen szórakoztató időtöltés és igazából soha nem haragudtam érte, ha megkérdezték:
Na, és egyébként mit dolgozol?
Gyermekeimnek: Lacinak, Gyuszinak, Elizabethnek, Ádámnak, Sebastiannak (unokámnak) és persze feleségemnek, Beának a legnagyobb szeretettel.
Göteborg. 2005-10-13
|
