Az álmok közt lépkedő kopott csizmát, a földön fekvő, molyrágta sapkát, s a kőcsillagokat ölelő szakadt kesztyűt, felemészti az időmúlásának nevezett tűz. Végül egy meztelen roncs darab marad a sötéten vöröslő tövisek alatt kinek a sivatag hidege korbácsolja hátát, és a lelke árnyai bilincsbe zárják. Kéne napsugár, a föld mélyébe, hogy segítsen, de a fény csak megvakítja, az álmodozó szemet, kéne tűz, a magfagyott lélekbe, hogy újra éljen, de a láng, csak megégeti a reménykedő kezet. Így nem maradt más, csak a négy fehér fal, ahol nincs, semmi se bent, se ajtó, se ablak, védelem a külvilágtól, védelem a fájdalomtól, és ahol ének szól, a valótlan, kopott álmokról.
|