Deres falevélen csonthéjas álom,

valóság bakancsa recsegő ágon

egyre közeledett, dobbant a lépte,

a fázó álmot hirtelen kitépte

falevél ágyból, rádobta egy kőre,

szilánkok hulltak az őszi esőbe.

Ködbe bújik a szisszenő fájdalom,

remény teste verdes tüskés ágakon,

majd sóhaj terít  mozdulatlanságot,

könnytelen sírás mossa a világot

nehéz szürkére, sajgó feketére,

álom vére ázik az éj kertjébe.