Elsápadt szónoklatok kavarognak benned.
Magasztos lényedet földig emelve
alázod porba elfáradt gondolataidat,
S a hullámzó világ már nem kéri álmodat.
Elszáradt falevelekkel zenél a szél,
Mint te játszol elképzelt életed feszínén,
De mélyről tudod, mennybemeneteled
vár már csak rád az ég felett.
Időtlen, porba hullt lényedet figyeled,
Jól tudod már semmit nem tehetsz,
Csak hagyod dalát dúdolni a létnek
minden és a végtelen felett.
Mint tágra nyíló mezők, s erdők enyészete,
Szabadságod és félelmed izzó tüze
egyszerre van jelen veled, nélküled,
Hisz már túl vagy az életen,
De léted megmarad, s karjait bontja rád,
Védelmez, akár a méh burka magzatát,
Ahogy egész életeden át
tette, de nélküled.
Az utolsó úton nincs ember, ki fogja kezed,
Nem lehet, hogy veled legyen
bárki, vagy bármi is, te csak szállsz,
Ahogy elrendeltetett, aztán istenné válsz. |
|
|
|
|
