Az első naptól kezdve

Az éjjel ismét álmomban
otthon, az első osztályban voltam,
ott ültem egy öreg padban
egyedül, ott az utolsó sorban.

„Mucsi, te mé vagy mezítláb?”
Kiabált rám a tanítóbácsi;
„Mer kint még meleg van, - mondtam
még anya nem enged szandálba gyünni.”

„Mond majd meg débe anyádnak,
hónap aggyon valamit a lábodra,
nálunk olajos a palló
nem veszek gyikinyt a számodra!”

„Hozz magadda egy spongyát
amivel a palatáblát türülöd
arra nem ráköpni szoktak
mer akko a napot sarokba tőtöd.”

Már alig vártam a delet
mert elegem lett az iskolából,
minek ilyen melegben szandál
senki sem hord cipőt még nyáron.

Otthon azt mondtam anyának:
„Anya, én nem megyek hónap is oda,
a tanítóbácsi azt monta
agyon maga valamit a lábomra.

Így másnap fel kellett vennem
a fekete ünneplő szandálom,
úgy mentem mint a templomba
de hazafelé, lógott a vállamon.

És attól a naptól kezdve
mindig az utolsó sorban a helyem,
ma már annyira megszoktam,
hogy előre menni már soha sincs kedvem.

Csak akkor érzem jól magam
amikor valahol hátul vagyok,
valahogy félek a tömegben
és sokszor megszólalni sem tudok.

Sokan azt hiszik haragszom
pedig ez csak az átkozott félelem,
mert az eddigi életemben
nekem mindig hátul volt a helyem.

Többször is megpróbáltam én
ott a legelső sorban megállni,
de mindig jött egy „rendező”
és hátulra szokott tukmálni.

Itt ebben a kis szobámban
ott lehetek ahol én akarok,
itt nem inthet rendre senki
mert itt az úr, az mindig én vagyok.

Tóni