Kiléptem az irodaház kapuján az Andrássy útra. Péntek délután volt, és időm rengeteg – lekéstem a korábbi vonatot. - Jó lesz sétálni egyet! - s elindultam az Oktogon felé. Hűvös fuvallat ölelt körbe váratlanul, és megborzongtam.
- Ne ijedj meg! Én vagyok...
- Joci? Fekete? – És torkomon akadt a szó…
- Igen, de csak egyszer jöhettem vissza. Csak egyetlen egyszer, de rajtam múlott, kivel találkozom. – Kérdőn néztem rá, miért pont velem, de folytatta magától. – Tudom, hogy téged nem rémítelek halálra. Ezt csak Te érted meg! Mindenki más frászt kapna. A fiam leginkább… Rád gondoltam! Eltöltesz még egyetlen napot velem?
- Igen! –bólintottam - mert ez teljesen természetes egy baráttól - s vártam, mit szeretne az egyetlen plusz napjával kezdeni, kettesben velem.

- Elkísérlek Ceglédre, együtt még sosem jártunk ott. Csak beszélgessünk! Annyira hiányoztok, és annyira szerettem volna még egyetlen napot!

Már fent is voltunk a zsúfolt vonaton, és ilyen gyorsan még sosem telt el óra. Sétáltunk a városban, aztán leültünk egy padra a Szabadság téren, az öreg fák alatt. Boldog voltam! Tudtam, hogy nemsokára vége lesz, de hetek óta először nem sírtam.
- Joe, emlékszel, mikor eltévedtem Pesten? Felhívtalak, hogy mondd meg, hogyan jutok vissza az Őrsre.
- Embert így pánikolni még nem hallottam! – és átölelte a vállam.
- Ja, és mondtad, hogy ne parázzak, kérdezzem meg valakitől, mert te kocsival jársz, mióta jogsid van! Percekig győzködtél, hogy szedjem össze magam, de az ijedségtől hang is alig jött ki a torkomon. És féltem a gyanús alakoktól…
- Nagyon megrémítettél ám akkor! Vigyáztam, hogy ne halld a hangomon, mert nem sokat segített volna, ha rájössz, hogy aggódom! Meg akartalak nyugtatni, tudtam, hogy rettegsz, pedig jóval bonyolultabb feladatokat is megoldottál már gond nélkül.
- Végig velem voltál a telefonban. Megnyugtatott, hogy ott vagy, felírtad az utca nevét, ahol bolyongtam, és hallottál mindent, amíg elmondták az utat.
- Simán megtaláltad a metrót, de még akkor is remegett a hangod a telefonban.
- Te pedig verseket olvastál fel nekem. Egyik verset a másik után, míg kiértem Zuglóba. És emlékszel a szülinapomra a Derbyben két éve?
- Nagyon jó volt! Ott volt Csilla, meg Siska és Benke, talán Kriszta is, meg Barabás, ha jól emlékszem…
- Egy gyönyörű, fekete Triumph babydollt kaptam tőletek, hogy csini legyek este.
- Mi követeltük, hogy vedd fel, mert akartuk látni rajtad! – és pont az a kaján vigyor jelent meg az arcán, amit annyira szerettem!
- Nem tudtam ellenállni nektek soha! Felvettem, nem? – és rácsillantottam és is mélybarna szemem.
- Fel! A vastag pulcsidra… Hát, anélkül biztosan jobban mutatott volna rajtad!
- Hát, jobban mutatott! – és nevettünk együtt, mint régen, a Szüreti veszedelem koncertje után.
- Szerettelek nézni a basszgitárral a kezedben! Olyan felszabadult voltál akkor!
- És söröztünk utána…
- Az az átkozott sör! Bár ne tettük volna! Akkor most sokkal több időnk lenne!
- Nyugi, nem ti tehettek róla! Amikor megtudtátok, hogy nekem egy kortyot se lenne szabad, sosem erőltettétek! Azt mondtátok, inkább ti is alkoholmenteset kértek, csak ne igyak! De akkor, Miskolcon nem voltatok velem a kocsma megnyitóján, hogy vigyázzatok rám… Tudom, hogy nem engedtétek volna meg!
- Miért nem mehettem be hozzád a kórházba, Joci? Még a telefonod is ki volt kapcsolva! Küldtem sms-t, de sosem bontottad fel…
- Tudom mi volt benne, és ez a lényeg! Most pedig itt vagyok!
- De sokkal tovább maradhatnál, ha akkor találkozunk! Éreztem, hogy rá tudtalak volna beszélni, hogy maradj!
- Nem lehetett. Anyut nem engedhettem egyedül akkor már. Miattam kellett mennie!
- Anyukád sosem kérte volna, hogy elkísérd oda! Egy anya ilyet nem kér a gyerekétől! Nem miattad ment, hanem azért, mert nem bírta tovább a szíve az aggódást! Mert annyira szeretett és féletett! Nem akarhatta, hogy vele menj!
- Már mindegy, hidd el, nem számít! Minden rendben lesz! – és megsimogatta az arcomat, ahogy korábban sohasem tette. Megint megborzongtam, a jeges fuvallattól. – Vissza kell mennünk…

- Mi van veled? – hallottam távolról férjem hangját, de még vetettem egy pillantást a körülöttem ülőkre. Mindenki fáradtan pihent a vonaton, aludtak. Csak én voltam ébren. Szétnéztem, nincs-e itt nagymamám is, vagy az apám, de nem, ők már régen elutaztak egy másik vonattal. Tudtam ezt, ha nem is mondta senki.

- Mi van veled? – hallottam egyre türelmetlenebbül párom hangját, és lassan kinyitottam a szemem. – Merő víz vagy! Nem vagy lázas? Vagy rosszat álmodtál?
- Nem, nem álmodtam rosszat! Itt volt Fekete Józsi. Egész éjjel vele beszélgettem.

Azóta egy csepp könnyet se ejtettem miatta…

(A történeteim és verseim kivétel nélkül mind a fantáziám szüleményei. Kérem, hogy senki ne azonosítsa őket se velem, az íróval, se a szereplőimet más valóságos személlyel! Ködmadár)