A hajnal kezében összegyűrt sötét,
fény mögé bújtak a sápadt csillagok,
álmában éjbe feledkezett egy lét,
mint  jó beszélgetésbe a mondatok. 

Szíve dobbanását vitte a Tejút:
a víg szaporát, a kesergő szomorút,
s míg  leheletét  ölelte a köd
könnyeidet nézte a szemöldököd.

Apám, merre vagy? Csapongott fájón a szó,
de elhagyott volt már a lélek háza,
míg te térdre esve lettél sirató
magához ölelte az ember égi mása. 

Vállakon tört évgyűrűk s bennük szegek
ásók nyoma a földben,:szomorú sebek
melyek mentén sírba száll egy tanár, apa
ki feledni, nem taníthat meg soha.