Szavam se volt, mikor Isten először földhöz vágott, gyógyuló köldöksebbel tanultam még e zavaros világot.
Apám emelt fel a földről, mert Istennek más dolga volt, kitárta az ég ajtaját, és özönlött a sok drága holt.
Egyre üresebb az élet, míg az ég szeretteimmel teli, sorsom ördögszekéren fut és nem hiszem, hogy isteni
a féltő gondoskodás, amibe lassan belerokkanok, jó lenne, ha többé rám se néznétek ti őrző angyalok!
Szívem széttépett zsák, s belőle két marékkal szórja a maradék kedvet, e nyomorult világ megalkotója,
füstölgő romok közt hiába - imám korommal írom, maszatolt betűk az összegyűrt véres papíron
haszontalan jelek, nincs ki elolvassa őket, kidobja az ég, mint szív a hűtlen szeretőket.
Sorsommal a tudat számtalan hiábavaló kört futott, míg végre rájöttem, hogy isten nem, nekem nem jutott. |