Utolsó könnyeit az égnek letörli az őszi szél keze. A bánat halkan odébbáll, de nem megy messzire, ott az erdő szélén hol a fázó nyárfa sárga leveleit ejti a friss pocsolyába megáll, és visszanéz tekintete szívembe szúr, míg ő az erdő színeibe olvad, lassan az ég, az ég kigyúl. Fények ülnek a vizekre: csillog a millió apró tükör, pazar napsugár vigasztal, az avar szivárvány, tündököl. De zajtalan léptekkel már elindult az alkony, a nyugvó nap vérébe sápadt arcom tartom, és rád gondolok újra, sajgó könnyeit ejti rám az ég enyéimmel keveredik, s villámoktól feszül meg a lég.
|