Esőt sóhajtott az ősz, november jötte
hencegőn időz itt, mínuszok mögötte.
A napok borút matatnak, ködöt, havat
horgol rám az ég, frontot, hűset. Fölaggat
ágaira homály nyírfaága, befűti
szobám a vitaminhiány, belém gyűrni
kész ráncait idő. A spejzből elővett
álmok, tűnt imák nyúznak, igyál. Erőset.
Mert józanságom padlón, ahogy a hőség.
Emlék a nyár, romba dőlt már, romba ős rég,
mint ifjonc éveim. A tavasz elrepült,
de újra fújja szél, feléled megfeszült,
kivet a lélek magából könnyet, rosszat.
Ostoroz a múlt, létbe jelent orozzak,
mindegy, hogy hűl, milyenek az imák, álmok.
A jövő bírál el minden kívánságot,
sejtelem szitál. A rám szórt kérdőjelek
részeim, hiszem. Magamba fényt ölelek,
a tél kivár. Válaszom ma még nem tudhatom.
Se borongós, se napsütötte ősznapon.
|