Hideg van.
Az éles reggeli fény
bántja szemem.
Egykedvűen ballagok.
Lassan lépkedek.
A langyos napsütés
nem enyhíti ma sem
búskomor kedvemet.
Borongós a reggel.
Csak pár ember kelt fel,
hogy az utcán bolyongva
megtalálja útját.
Szemem félig csukva.
Beszívom a párát,
mi a vizes földből árad.
Nehéz, nedves illata
lelkem lehelete.
A lábam már fárad,
ahogy lefelé araszolok
egy meredek lejtőn.
Lépek még párat,
aztán megtorpanok.
Vajon hová megyek, s minek?
Nem számít.
Úgysem hiányzom senkinek.
Nem fognak keresni,
ha végül eltévedek.
Hideg van.
De már nem fázom.
Körülölel a hűvös szél,
amint leveszem kabátom.
Nem kell többé kabát.
A hideg az jó barát.
Csak az fázik, aki fél.
Magamban ezt mormolom.
De máshogy gondolom.
Mert igenis félek.
Ma már nem remélek semmit.
Majd holnap talán.
Most csak kinyitom szemem,
s hagyom,
hogy bejusson némi fény
lelkem ablakán.