Mintha örökké ébrednék,
valóság és álom közt lebegek,
fakó az emlék, valamiért sírtam
és most mosolyomon szegek.
Hajnalok hajolnak le hozzám,
visszanéz rájuk didergő szívem,
a nap vére ereimbe szivárog,
de nem,nem festi újra a hitem,
mely kopottan, mint néhai lobogó
még lelkem törött ablakára terül,
lassan odalépek és letépem,
az ablakon túl a sötétség derül.
Elhalt magzat minden hétköznap,
remény szüli, a csalódás öli őket,
éjszakai magányom a sötét sírjuk,
egyre csak várom az őszi esőket,
hogy a fagyos cseppek arcomat mosva
emlékeztessenek milyen sírni,
engem, ki álom és valóság közt halok,
kiről megfeledkezett az ég fia: I.N.R.I. |