Álltam a vasútállomás csarnokában, és türelmesen vártam az egyetlen telefonfülkére. Nekem nem volt sürgős, csak anyámnak akartam szólni, hogy nem megyek iskolába. A délutáni óvodai hospitáció ellen tiltakozott a szervezetem, és kiírattam magam az orvossal. Csak éljem túl ezt a négy évet! - gondoltam, majd jobb lesz minden, ha nem leszek "hülye Kisóvónéni" - a törpék szavaival élve, akik így válaszoltak minden próbálkozásomra.

Máig sem értem, miért akartam óvónő lenni. Akartam? Szépen énekeltem, tudtam rajzolni, és jó voltam magyarból. A tanáraim szerint ez kell egy jó óvónőnek. Azt hiszem, őket is ilyen gondolatok alapján küldték tanárnak... Nem vették észre annyi év alatt, hogy nem szeretek kiállni a sorból, hogy rosszul vagyok, ha szerepelnem kell?

Persze akkor, ott a csarnokban mindez nem számított. Örültem, hogy aznap megúsztam a gyerekzsivajt, és a kudarcot. Békésen vártam a telefonra, és nézelődtem. Az álmos délelőtt nyugalmát egy fiú társaság borzolta. Én is őket figyeltem.

Csövesek voltak. A félreértések elkerülésére jegyzem meg, hogy ez akkortájt nem sors volt, hanem választás. Az én választásom is. Csak álltam ott a szűk nadrágomban, rég eltemetett nagyapám kockás ingében, fehér pöttyös, piros kendővel a nyakamban, és néztem a fiúkat. Egyikük látványába teljesen belefeledkeztem. Tekintetem megpihent széles vállán, majd megnéztem keskeny csípőjét, formás fenekét is. Nem tudom, mire gondoltam közben. Gondoltam-e egyáltalán bármire is? Ketten elindultak felém. A formás testhez helyes pofi is tartozott, gyönyörű mosollyal. Mind a 32 hófehér foga látszott egy nagy zárójelben, mint szép mondat után mellékesen a csattanó – írtam később egy versemben róla.
- Bemutatom a barátomat, Rózner Lacit, én Balogh Lajos vagyok. - és megpusziltak.
- Velünk tartasz? - kérdezte Laci, és már fogta is a kezem.
A szőke, göndör srác nem vonzott úgy közel sem, mint a barátja. - Sebaj! -gondoltam, így megismerhetem őt is.

Estére nyilvánvaló lett számomra, nincs az a jó barát, akinek a kedvéért megcsókolnám még egyszer Lacit. Volt valami sajátos testszaga, ami egyre jobban undorított. Nem ápolatlan volt. Talán a kedvenc ételei, vagy a hozzám nem illő génjei - nem tudom, de végleg búcsút intettem neki...

A napok teltek tovább, iskolába jártam, időnként oviba mentem. Az egyetlen örömet számomra akkoriban a magánének órák jelentették. Talán Éva néni volt az egyetlen, akitől dicséretet kaptam.
- Nem megy, tanárnő - mondtam, amikor intett, hogy lóduljak neki újból a kétvonalas G-nek.
- De, sikerülni fog. Figyelj a testtartásodra, és támaszd meg levegővel rendesen azt a hangot! Ne félj kiengedni, gyönyörű! - és már futottak is ujjai a zongorán.
És azok a dalok! Szerelemnek él a férfi..., Ámor, mit váratsz..., Ha úgy szeretsz, mint téged én... Ó, Istenem, minden a szerelemről szólt – csak az én életem nem, pedig már majdnem 16. éves voltam!

Eljött a karácsony! Anyukámmal kettesben díszítettük a fát. Alatta még bontatlanul az ajándékok, a szobában fenyő és gyertya illata, meg fahéj, szegfűszeg, narancs... Csöngettek, és a Jézuska aznap szerelmet hozott. Ott állt Lali az ajtóban, és engem keresett. Engem! Laci nélkül. A „szakadt csöves” most világos, szövet nadrágban, sötétkék bársony zakóban, halványsárga, szépen vasalt ingben, nyakkendőben nézett kérdőn anyámra, bejöhet-e. Akkor még igen...

Anyám vacsora után tapintatosan magunkra hagyott, és végre átölelt a fiú, akinek széles válla, keskeny csípője, formás popsija volt. No, meg finom illata, kellemes hangja, szép mosolya, gyöngéd érintése, érzéki csókja.
Ma már tudom, hogy így kezdődik minden vihar...