Megjöttem, vállamon ücsörög az este
ki kíváncsian néz az ablakszemekre,
hol a halovány  fény  üvegen átszökik,
de nem jut messze csak a rózsatövig,
a fekete árnyék  ott  ölébe kapja
és semmivé sorvad  ragyogó szalagja. 

Vén kémény fölött száll a tűzhely sóhaja,
mit az égre nyögött a parázzsá lett fa,
komótosan kúszik, sálat fest  a Holdnak,
majd szétterül lassan csillag takarónak,
de rúgják magukról a vacogó fények
és teste lesz a füst a Tejút kövének. 

Zúzmara üldögél a kapu kilincsén,
mint csillogó lakat  kis világom kincsén,
tenyerem rázárom és benyitok halkan,
deres járda lapján meg-meg nyikkan talpam,
az ajtón belépve: apró lábak vágtán,
és lányaim cukrok testem hajló ágán. 

Átölelve mindazt, ami engem várhat
lelkemben futófény: igazi varázslat,
fellegeket, füstöt, búbánatot és kínt
az öröm űzi el, a gond bár rám legyint,
hogy majd kora  reggel  bőszen kopog nálam,
nem bánom csak este kincseim találjam!