[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 346
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 346


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

F. világa - 27. rész
Ideje:: 12-20-2013 @ 09:19 pm

Két hónap múlva már szinte régi ismerősként érkezett és fogadtatott, ugyan színleg megtartva azt választóvonalat, ami embert és embert, férfit és nőt, két egyéniséget fizikailag elválaszt, azonban egyre kevésbé érezve a különbözőséget.
Nagyon sokat beszélgettek. Mint az olyan távolba szakadt barátok, akiknek bármely alkalom apropó tud lenni egy hosszú éjszakás sörözéshez, felgyűlt dolgaikat kicserélve egymással. Már fel sem tűnt, hogy legtöbbször a hölgy hasonlót, netán ugyanazt a ruházatot és frizurát visel, és kívülről inkább emlékeztet egy egyszerű hivatali ügyintézőre, mintsem, hogy a lélekbúvárkodás avatottja. Külső megjelenése nem okozott maradandó élményt, még alakja is átlagosnak volt mondható. De amikor fakó arcára pillantott az ember azonnal feltűnt a kontraszt.
Leginkább szemei fénylettek valami sötét parázzsal. Kérdései és magyarázatai kivétel nélkül odaillőnek bizonyultak és hasznos irányba terelték a további beszélgetéseket. Sosem volt tolakodó, vagy rámenős, de nem eresztette el addig, amíg a téma mélyére nem hatolt és különös borzongással töltötte el a felismerés, hogy maga sem ismerte magát annyira, mint ahogy kezdte megismerni őt Eleonóra. Ahogy várható lett, rég túljutottak azon a problémán, amiért F. valójában felkereste - és igen, meg is oldotta, a továbbra is zajló önismereti tréningre azonban nem lehetett nemet mondani.
-Kér egy teát?- kérdezte egyszer váratlanul
-Köszönöm, igen, nagyon kedves…, Eleonóra!
-Ne gondolja, hogy megsajnáltam, amiért már húsz perce folyamatosan beszél, vagy hogy az udvariasság indított volna, látva, hogy a végén még kiszárad a torka, de ..emlékszik, amikor első alkalommal elutasított? Bizony, nagyon jól láttam, hogy inna, de tartja magát. Talán félelemből, talán félszeg udvariassági protokoll. De teszt volt ez is-az is.
Talált! Ismét talált, bár ezt nem érezte annyira fájó pontnak, hamar kiderült, hogy mégis az.
-Kedves ügyfelem! - vette fel a szándékosan hivataloskodó, de igazából csak tanárnénis hangnemet Eleonóra – mindez idáig a szakma és a hivatás oldaláról tekintettük ezt az ügyet, és Ön a bizalom vékony jegére eddig nem merészkedett. Ezt több szempontból is igazolni tudnám, de nem akarom. Miért fogadja el most azt a vélhetően rettenetes boszorkány- konyvalékot?
Levette, nagy, fekete SZTK keretes szemüvegét és kieresztve hátravetette hosszú, barna haját. Ilyet még sosem tett, és ettől kissé emberibb, mondhatni nőiesebb lett a kinézete. Úgy nézett F.-re, mintha most először fedezné fel beszélgetőpartnerében az embert.
-Láthatja, hogy eljutunk egy bizonyos pontig, de nem tovább. Maga bezárkózik a saját kis világába, vagy legalábbis szeretne. Nézze, nem áltatom, Ön az egyik legreménytelibb páciensem, és kezdek ráúnni a „részeg feleségem”, meg az eltűnt a macskám és emiatt begolyózom” típusú ügyekre. Önnel olyan távlatokat jártunk be, melyeket a mai pszichiátria gyakorló kutató központjaiban szokás. Laikus létére bármely végzős megirigyelhetné tapasztalati tudását, bár bizonyos reflexiók és végkonklúziók tekintetében erősen elmarad.
Ha megengedi, most zárjuk le ezt az órát! Ön rég végzett, ami idejövetele konkrét célját illeti, de az elején van annak, ami valójában foglalkoztatja – olyan tűz lobbant fel ekkor szemében, ami –nincs jobb szó rá- elképesztette F.-et. Szemtanúja lett az átváltozásnak, olyasfélének, mint ahogy a türelmes kismacskából kitör vérszomjas, párzásra kész leopárd.
-Figyeljen rám! A kutatómunka nem nélkülözheti a gyakorlatot, mint mondtam korábban is, sokan ezért mennek kukázni a hajléktalanok közé, változnak olyanokká, mint ők, mert a szociográfiájukat így tudják a leghitelesebben tanulmányozni. A patkánnyal el lehet végezni bizonyos alapkísérleteket, és sablon cselekvéseikből le lehet vonni újra és újra ugyanazokat a következtetéseket, de akkor marad ezen a szinten. Az embert is lehet laborkörülmények közé terelni, ám ekkor nem a saját környezetükben figyelhetjük meg – észre sem vette, hogy hadarni kezd, és emelkedő hangszíne izgatott lesz – tehát ki kell menni a sűrűbe! Hogy is folytassam? Szükségem volna egy kísérleti kutatópárra, aki hajlandó egyúttal alany is lenni. Ön már rég nem csupán páciens a szememben –szinte kérlelő volt a tekintete, mielőtt kimondaná az elutasításra okot adó szavakat – Önben minden szükséges megvan, motiváció, képesség…-elakadt és nem tudta befejezni ezt a nyilvánvalóan képtelen gondolatsort
F.-nek úgy érezte, segítenie kell. Megértette a szándékot, de nem volt ideje mérlegelni ezért hangosan kezdett gondolkodni:
-Megértem a szándékát, kissé meglepett ezzel a lehetőséggel, bár úgy érzem, nem állna messze, hogy mi együtt bármilyen kutatómunkában részt vegyünk. Persze elsődlegesen teljesen más terület az enyém, emiatt az időm is odaköt és távolról sem bízom magamban annyira, mint Ön bennem. Mégis, valahogy képtelenségnek tűnik.- felsejlett előtte C. és B., ők vajon hogy viszonyulnának hozzá, ha időtöltésképpen mondjuk kukázni menne ki egy pszichiáter hölggyel „az élet sűrűjébe”? Egy nagyon régi harc elevenedett fel benne, mely a megállapodott, polgári lét és a bármire kész, csavargó életforma közötti antagonisztikából fakadt, s melyekre olykor felváltva látott igazolást. De mára egyértelműen az előbbi szerepében élt. Hogy mondja el, hogy belül néha sóvárog az utóbbi felhőtlen és kötetlen szabadsága után, de a biztonság és a józan 2x2 mégis az előbbi felé hajtja?
Eleonóra felnézett, arcán nyoma sem volt kiscicás, vagy hivatalnoki vonásnak, csak egy varázslatosan gyönyörű mosolynak:
-Kedves F. , hát kértem én valamit is? Akik kérni szoktak, azok ott ülnek, az Ön helyén.
És én elég ostoba szakmabeli volnék, ha nem tudnám elérni, hogy az a kérés elhangozzon!
De tudja mit, gondolkodjon rajta! Azt hiszem lelkének egy jelentős része kiéhezett az efféle kenyérre, míg a másik fele már jóllakott és eltunyult. Most el fog ítélni érte, később majd megbocsát, de hadd adjak még egy ispirációt!- azzal áthajolt a kis asztalka felett, és megcsókolta a döbbent férfit.
A csók íze csak az első pillanatban volt idegen, majd édes és gyöngítő lett, elfeledtetve mindent. Összekapcsolva azt, ami szellemben régóta együvé tartozott. Túl hosszú lett - végtelen - ez a pillanat és veszélybe sodorni látszott mindent, amit felépített. Szinte visszaölelt, amikor a feleszmélés karjának másfajta lendületet adott és eltaszította magától a nőt. Még dühét is mímelnie kellett először, annyira hatalmába kerítette ez a váratlanul esett, ámde hízelgő dolog
-….Nóra! ….Nóra!...mégis ….mit képzel…., nem mondtam többször is, hogy családom, barátném van? Most szeretném, ha elrendeznénk az eddig történteket és…
-Jól van, erre semmi szükség – szakította félbe, heves indulatát palástolni igyekezve, megigazítva kacéran szétbomlott hajzatát - nemde mondtam, hogy el fog ítélni? Tisztában vagyok a körülményeivel, és nem akarom senkitől elszakítani.
-Ez a másik út. – talányos pillantásában nyoma sem volt a megbánásnak, de észrevette, hogy előszörre túl messzire ment.. Mostanra kissé lecsillapodott – bocsásson meg, úgy gondoltam, ez az, - mármint nem az, amit …most..hanem amit eddig…szóval érti, ugye? – amelyik foglalatosságra olyan nagyon vágyott. Azt hiszem, nincsenek véletlenek. Kár volna hátat fordítania egy nyitott ajtónak, egy olyasvalaminek, ami Önt is szívből vonzza! …Most menjen, de egyszer feltétlenül jöjjön még el!
Az események fölötti kábulatában nem is emlékezett, hogy került az ajtón kívülre végül, aztán a kapun át ki a kis mellékutcába és végül haza. Bár elhangzott, érzései szintjén eldönthetetlen maradt, hogy Eleonóra mennyiben beszélt komolyan, mennyire csupán a pillanatnyi meggyőzés eszközéhez folyamodott, vagy ez valami mélyebb dolog akart-e lenni? Valóban hívták, húzták az elfeledett erővel áramló ifjúkori évei, szinte beleszédült az emlékezésbe. És ez a rafinált kis hölgy támasztotta fel mindezeket!
Ős vihar cibálta, mint a felcseperedett fácskákat, melyek még képtelenek ellenállni az olyan erőknek, amik a magasba is emelhetik, de le is dönthetik őket.


Utoljára változtatva 12-20-2013 @ 09:19 pm


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés
Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.35 Seconds