Kietlen tájakon üresség serege,
földbe gyökerezett fa, mint magányos remete,
de boldog, s mint egy néma szónok,
azt mondja, csak élek és senkihez sem szólok.
Szakadatlan tűri, hogy kínozza az aszály,
vagy ha egy-két állat a belsejében menedéket talál,
csak tűri, hisz örök érvényű a törvény,
a jóért szenvedni kell, különben beszippant az örvény.
Álarc mögül lesel, kémleled a világot,
az impulzusok nagy részét önmagadból kizárod.
Álarc? Jelmez! Tetőtől talpig hamis.
Tegnap hazudtál, de ugyanúgy megteszed majd ma is.
Jól esik a törődés és az, ha megdicsérnek.
De a szó csak töltényhüvely, golyó nélkül mit érhet?
Nem küzdök én kegyért, sem értéktelen bókért,
úgy is eljön majd a nap, mikor akasztják a hóhért.
Fennforgás a létben, sok élet kiontva,
olyan messze vagy a jótól, mint New Yorktól Visonta.
Ha repülőre ülsz, még talán oda érhetsz.
Te gondolkodó vagy? Rád nincs szükség leléphetsz.
Hiú ábránd csupán, mi megmaradt utánad,
csak csontokat dobálok minden vérszomjas kutyának,
nem számít, ha szeretnek és az sem, ha utálnak,
nyíltan tartasz okosnak vagy titokban butának?
Fennkölt szavak, káromkodás, jó érzésnek bére,
a valósággal szakítva álmokkal lépsz félre,
és mi fontos lenne, ködbe vész, hisz rajtad van a fátyol,
mi szemed előtt lebeg, nem tűnik el magától.
De neked így jó, megszűri a fényt,
azt látsz amit akarsz, s nem a puszta tényt,
hogy ahol élsz: szemétdomb,
és rekedt torkú kakasok kukorékolják,
a király itt én vagyok.
És én? Hisz miattam lélegzel,
mond meg, én mit kapok? |
|
|
|
|
