Neszek kuporodnak a csend tenyerébe,
vér-ég pereméről illan a bíbor fény,
árnyékok cseppennek  az est  tengerébe,
hol zátonynak rohan  a hánykódó remény. 

Üvegház álomban vágyak szöknek szárba,
rózsaszín párában a szerelem lebeg,
félérett érzések hullnak le a sárba,
a valóság robban, üvegszilánk pereg.

Remegő levelet jéghideg szél kerget,
bukdácsol a földön, meztelen bokrokon,
majd felhők közt kering, testén az erezet
darabokra foszlik, a semmibe oson.