Miért játszol, te gyermek?
A valóság lehet persze látszat,
aztán mégis úgy sóhajtasz:
miként az örök kérelem.
Anya szeress még, ne hagyj itt!
Ordítasz a kapu kislyukán kifelé!
Beszól az idegen Asszony:
Mindjárt jön Anyukád!
Jó, /én kisfiú mondom/ nekem máris kell
az Édesanyám!
Miből lesz az idő, ki mondja meg?
De annak gyermeke, az elmúlás elmeséli,
érzed a szíveden?
Mindez lehet akár látszat, vagy mégis álom?
Az lehet színes, és mégis valóságos,
abban lehetsz hős, és halálra kész Kharoon,
repülhetsz át világokat,
beszélhetsz bárkivel bárhol,
s megoldasz mindent ebben az életben.
Száll a szellem, járod utadat,
mindent tudsz arról a túlvilágról,
melyet nem is ismersz a valóságban,
s mégis minden igazságos,
de azután csak reggel derül ki,
mutatja az öröm izzadta párnád,
hogy mindez csak az érzelmeid lenyomata.
Ha szépnek tartod: emeld magadhoz.
Mert lebbenését egyébként elveszítheted,
párnád üresen marad.
Hát mitől volnánk akkor mi költők
ha nem lennénk álomőrző-szellemek békeangyala!?
|