Lehetnék akár én is, ha igazán akarom. Ha józanul átgondolom, nem akarhatom. Jó volna mégis. Mert nem voltam senkinek soha követője. Egy sem akadt, kiért feladtam volna szürke magányomat, s lennék boldog szeretője. De most igen. Mégsem leszek. A szerelemtől hát úgy búcsúzom, hogy sosem volt enyém. S bár senki nincs, ki oly szeretnivaló, mint e jó barát, ha pár percig mégis azt hiszem, nincs értékesebb kincs, mi nem pótolható, legyen bár benne akárhány karát, felülkerekedik az értelem. Nincs szívemben annyi érzelem, mi megváltoztatná szemében égő bánatát. Gyáva vagyok, hogy bevalljam, szeretem. Menj békével, szerelem. Messzire kerülj. Ne tápláld hamis reményemet. Ne húzd magaddal lelkemet, hisz sosem kellenék neki én. Szomorú arca majd mástól felderül, ki többet tud adni, mint amit adni tudok én. De az apró szeretetmorzsát, mi néha felhevít, őrzöm mindörökre a józan ész rejtekén.
|