Annyi tőrt döftek már belém,
annyiszor voltam már felhője a földnek,
remegő kezemben a kés,
fájdalmát kiáltja az égnek.
...
Rémálomban vergődő vész,
girbe gurba jelek,
borítékot bontja a kés,
de nem érthető az üzenet.
...
Elfonnyadt saláta levél,
tátongó, üres zsebek,
az asztalon heverő kés
rozsda gúnyát vesz fel.
...
Fekete fák ágára mászok én,
itt semmi sem emberi, mégis értem,
tokjában mocorog a kés,
egy másik világba léptem.
...
Itt fekete és vörös az ég,
s nem kell, hogy dobogjanak a szívek,
ragacsos anyagban fürdik a kés,
de már senkit nem érdekel.
...
S végül kihuny minden fény,
és visszhangot ver a csend,
árván fekszik földön a kés,
s már érthető az üzenet.
|