Betűkbe kapaszkodva

 tántorgott a lelkem,

mikor szóról-szóra

a végzet  felé mentem,

a rövidülő sorok

sodrásában ázva,

Keresztrímek között

csak vártam a halálra.

Szétfoszló költői kép,

s felkiáltó jelek,

eltört  verslábak közt

már elgyengülve  megyek.

Lelassuló dobbanás,

végső metafora,

 halál ajka nyílik

a mélyfekete rózsa.

Meghalva a pontban,

egy betűnek sarkán,

lelkem rád gondolva

a szép felhő vitorlán

a semmiben lebegve,

le a földre bámul,

és amikor rád lel

a lélek összerándul.

Sós eső cseppje zuhan

fekete hajadra,

a mennydörgő  villám

fényt rajzol ajkadra,

vörösen  lángol az  ég:

felizzott a vágyam,

és a lélek tűnik

az alkony bíborában.

Hajnalban felsír a szó,

költemény születik,

a reménytelenség

szerelemmel ütközik,

betűkön andalogva

ábránd és az álom,

verssorokon csillog

 mint csepp a pókfonálon.