Csak át akartam menni
a keskeny, korhadt hídon.
Valaki várt odaát.
Nem mertem elindulni.
Rozoga volt a korlát,
ami a hömpölygő víztől
elválasztotta volna
elnyűtt testemet.
Olyan volt, mintha
vihar után a mederben
egy zuhatag vize áramolna.
Pár lépést azért tettem
a széles patak felé,
de meghátráltam mégis.
A hidat lestem dermedten.
Jó lenne egy csónakos,
aki átvisz a tajtékzó vízen
a másik partra.
Oda kell érnem virradatra.
Valaki vár odaát.
Az egyetlen igaz barát.
Ígéretemet meg nem szegem.
Félve néztem a patak vizét.
Talán átgázolok rajta.
Majd becsukom szemem.
Lebotorkáltam a partra.
Botladoztam a köveken.
Azért sem megyek a hídra.
A vízbe önként megyek.
Csak el ne késsek!
Léptem párat tétován.
Nem is oly mély a meder.
Tovább, előre, bátran.
Ne félj, nincs mitől!
Biztatom gyáva önmagam.
Segítséget kérni nincs kitől.
A híd korlátja úgyis kidől.
Senki nem hallja szavam,
egyedül vagyok.
Lassan araszolok,
a hideg csontig hatol.
Fázik a lábam,
reszket a hátam,
de odaát valaki vár.
Nem tart hát vissza semmi.
Mindjárt ott vagyok.
Még egy kis időt kérek,
át tudok menni,
ha meg nem fagyok.
Kéne egy kabát, új cipő.
Szétázott mindenem.
Zsebre dugom dermedt kezem.
S akkor átértem én.
Fent voltam a töltés tetején.
A sötétben állt a halvány alak.
Itt a pillanat.
Két karja átölelt,
testemet meleg járta át.
Hát, megvártál, jó barát.