MAGYAR GÉPREGÉK

I. Tűz

Valaha, az emberi lét hajnalán számtalan „természet feletti” esemény riogatta az emberpalántákat. A zengő égbolt, a zuhogó eső, a cikázó villámok varázslatos jelensége nyomán pánikszerűen rohantak barlangjuk legmélyére, és összekuporodva várták a bűbájos erők csillapodását

Volt köztük egy markáns arcú eszes legény, akit a többiek csak „Hun”-nak hívtak, mert állandóan izgett-mozgott, „hun itt vót, hun ott”, mindig ő merészkedett ki legelébb a közös barlangból. Rá is lépett egyszer a bejáratnál nőtt új piros virágra. Ismerte már előbb is, látta hogy hamar elvirágzik,de még ilyen közel nem kerültek egymáshoz. Aztán hatalmasat bődült, és akkorát ugrott, hogy a közeli mangófa gyümölcsét is leverte busa fejével. Fájt a lába istentelenül, mardosta valami egyfolytában, csak akkor enyhült, amikor véletlenül egy pocsolyába lépett. Aztán csúnya hólyag nőtt a talpán. Piszkálta a csőrét, mi lehet vajon, ami a vesztét okozta, így hát legközelebb, amikor megint vihar volt, keresett egy olyan imbolygó piros virágot, körbe-körbe járta, szagolgatta, közelítette felé a kezét, és hirtelen rájött: a piros virág MELEGET sugároz! Ahogy próbálkozott, rájött, hogy ahol nem virágzik, ott nem is annyira vészes,végül a fekete száránál fogva megragadta. A többiek ijedelmére bevitte a barlangba , és rövidesen rájött, hogy a piros virágot a gallyak éltetik. Az ősember törzséből sokan varázslónak hitték, amikor látták, hogy a piros virág kinyílik, terebélyesedik, fénye és melege beragyogta az egész barlangot.

Ő volt az az előember, aki elsőként megszerezte számukra a tüzet, és nevéből adódóan az első magyarnak (HUNgarian) tekinthető. Ettől kezdve mindaz a technikai áldás, amely az emberiséget felfelé segítette a fejlődés létráján, az Ő leszármazottaitól, a magyaroktól ered. Hogy ez mennyire így van, megtudhatjátok a folytatásokból, melyek mindegyikében egy-egy bizonyíték lát napvilágot.

II. Srapnel

Az Úr 26. évében nagy veszedelem közelgett Jeruzsálem felé. A nabateusok hatalmas sereggel törtettek át a sivatagon, hogy bekerítsék Uziás király városát, és annak erősségét a vártornyokat lerombolva végleg megszerezzék a római birodalom eme darabkáját. A roppant seregben szolgáltak ijjászok, alabárdosok, szablyások, és még minden egyéb kisegítő személyzet, mint sötét felhő közeledtek a városhoz.

Uziás király idejében bezáratta a kapukat, megkongatta a vészharangokat, kivezényelte a férfiakat a falak védelmére, és fohászkodott az égiekhez, hogy mentsék meg királyságát. A KRÓNIKA II.14-15.részében így írtak erről: „ Uziás király Jeruzsálemben seregét felpáncélozta, nyilakat, nagy köveket vitetett a tornyok tetejére,hogy a közelgő ellenségre zúdítsa…”

Élt ekkortájt a király udvarában egy eszes idegen, aki Uziás seregében az örmesterségig vitte, és az Estephan névre hallgatott a vizimolnárok nemzetségéből. Azt állította, hogy Levédiából érkezett, ahol falujában magyarok laktak. Mindig fura szerkezeteken törte a fejét a gyakorlatok szünetében katonáit is bevonta a megépítésükbe, mivel hatalmas méretűek voltak a gépek. A nabateusok már a végső támadásra készültek, amikor Uziás királyt felkereste Estephan és imígyen szólt: - Nagy király hálás vagyok Néked hogy befogadtál, és persze nem szeretnék az ellenség rabszolgája sem lenni, ezért engedd meg, hogy kipróbáljam az egyik találmányomat az ostrom alatt.

A király már minden reményt keltő szalmaszálba kapaszkodott, ezért kegyeskedett megengedni a gépezet használatát. Estephan katonái kötéllel hátrafeszítették a rúd végén himbálódzó kast, majd intésre elfordították az akasztó horgot. Az ívben meghajló fa villámgyorsan lendült vissza eredeti helyzetébe, a kasban elhelyezett öklömnyi kövek pedig srapnelként vágódtak az ellenség sorai közé. Egyetlen lövéstől 50 harcos maradt a falak előtti mezőn vérbe fagyva. Estig a nabateusok minden harci kedve elszállt,ritkuló soraikkal visszavonultak.A történet nyomán kétség sem férhet hozzá, hogy a sorozatvető kőhajító gépet is a magyarok találták fel, megnyerve ezzel az aeliai csatát.

III. Puskapor

Amikor az emberiség már jószerivel kifejlődött a barlangokból, kezdetleges házakat építettek, megjelentek az első bútorok, vele együtt a szegény és a gazdag fogalma is felerősödött.. Amikor egy-egy „összkomfortosított” barlang felszabadult, költözködési láz tört ki az ügyesebbeken, bottal, kőbaltával törtek utat a többiek között, hogy előbb érjenek a korszerűbb barlanghoz, amelyet régi tulajdonosa egyszerűen hátrahagyott.

A szegények közt élt egy fürge kis emberke, eszessége és ügyessége folytán családtagjai nagy jövőt jósoltak volna neki, ha már ismerték volna ezeket a fogalmakat. Az egyik ilyen előkelő barlangot szerezte meg egyes-egyedül magának, mert számított rá, hogy eszközeinek, kacatjainak így is kevés lesz a hely. Nagyszerű lakhely volt, egy sziklaszirt alatt a mészkő és dolomit csatornák között,egy erecskében még víz is szivárgott, amelyet egy mélyedésben gyűjtögetett. Rendszerető is volt, ezért zavarta, hogy csúnya, szürke foltok éktelenkedtek itt-ott a barlang fekete falán, szorgalmasan lekapargatta ezeket. Nem akarta azonban hogy szennyezze testét,ágyneműjét amikor lefekszik, ezért egy elejtett állat bendőjébe söpörte. Amikor már alig fért a bendőbe , a barlang közepén pislákoló tűzre öntötte az egészet. Rögtön hátra is ugrott ijedtében: az eddig erőtlen lángok szilaj táncba kezdtek, lobogásuk az egész barlangot bevilágította. Törte erősen a fejét, mi történhetett, elkezdett hát kísérletezni. Lekapart a falról a szürke porból egy keveset és a tűzre dobta. A hatás nem elégítette ki, ezért mélyebbre kapart egy csonttal, így már a fekete falrészből is keveredett hozzá. Valamivel jobb lett az eredmény, de nem volt az igazi, hiányzott a harapós lobogás. Visszaemlékezett, hogy első alkalommal a barlang alján összegyűlt madárürüléket is felszedte és a bendőbe tette. Hátha az kell a lángszellem megidézéséhez! Hozott hát kintről guanót, hozzáadta az elegyhez,keverte-kavarta. A próba sikert hozott, ismét tűzvirágok színezték az egész barlangot.

Elhíresztelte, miféle varázslatot tud ő, jöttek is hozzá a törzsbeliek, hogy szítsa fel az ő tüzüket is. Hősünk némi élelemért meg is tette, szórt egy keveset a keverékből a lankadó tűzre, máris felerősödött a láng. Lassan tehetőssé vált a legényke, gyarapodott, már a nászra is gondolhatott. Akadt is a szomszédban egy bögyös leányzó, megvette hát egy vaddisznóért, össze is költöztek.

Az ifjú ara kedvében járt, takarított, elkészítette az ételeket, füstölte a húst, segítette ahol éppen tudta. Mivel kissé butácska volt, nem tudta megjegyezni, hogy melyik zacskóban vannak a porok és melyik a szemetes, így hát az egyik alkalommal az útjába kerülő zacskót mindenestől a tűzbe dobta. Hatalmas durranással szétrobbant a tűz, mert a poros zacskó volt az, inuk szakadtában rohantak kifelé a kijáraton, kint meghemperedtek a hóban, hogy sörényük lángját eloltsák. Hősünk- akit a többiek Pistnek hívtak-sokáig rágódott az eseten, végül arra a következtetésre jutott, hogy a zacskó okozhatta a váratlan eseményt. Apró mennyiségű porral töltött zacskót vetett a tűzre, bizonyossá vált, hogy a hatás ettől ismétlődik. Ennek tudatában elszegődött a törzsi varázslóhoz, és együtt hatalmas csodákat műveltek: égzengést idéztek meg, nehéz köveket mozdítottak el az útból, folyómedret készítettek, áldozati állatokat tüntettek el mintha az istenek vették volna magukhoz, sőt innen származik az a mondás is amelyik az egyik film végét ékesíti: - Hol az őrmester? - Szerteszét… Pist használta először öntudatlanul is a ként a szenet és a salétromot elegyként zárt formában, igazi robbanást idézve elő az ipari forradalomban. Mindez pedig a korabeli Kárpát medencében történt, ahol ma is élnek Pist-ák, Istvánok, Istik bölcsen és leleménnyel…

IV. Gőzgép

Vagyunk sokan, akik úgy véljük, a gőzgép James Wattól származik, mások Stephensonra esküsznek, többen vannak akik Papin találmányának tartják. Hát nem,igazából egy magyar kovácslegény érdeme a felfedezés.

1615-ben De Caus francia mérnök dolgozott egy olyan eszközön, amely alkalmas lehet mindennemű gépek mozgatására. Több más hajtóerő mellett a gőzt is kipróbálta, de sehogy sem jutott túl a síkban mozgó szerkezeten. Több szolgája is volt, akiknek esténként meghatározta a másnapi kísérletek összeállításához szükséges kellékek elkészítését. Az egyik fickó Magyarországról érkezett (korabeli vendégmunkás…), ügyes kezű volt, kovácsolta a hajtókarokat, dugattyúkat urának, De Caus mérnöknek. Egyik éjszaka rájött, hogy ha a dugattyú végét egy kerékhez rögzíti excentrikusan, akkor az forgásba hozhatja a kereket. Össze is állította masináját, és reggel elújságolta főnökének, hogy mire jutott. De Caus feldühödött, hogy a kézenfekvő megoldást nem ő találta ki, nyomban elbocsátotta a magyart , és intézkedett, hogy toloncolják ki az országból. Másnap rohant Richellieuhoz, hogy micsoda korszakalkotó találmánya van neki, gépével bármit meg tud hajtani. A bíboros átgondolta a dolgot, és arra az elhatározásra jutott, hogy nem támogathatja a találmányt, hiszen rengeteg munkás válhatott volna földönfutóvá miatta, akik most a gépek hajtásával keresik kenyerüket.

Az elutasítás azonban nem szegte kedvét De Causnak, rendszeresen eljárt Richellieu nyakára, hogy végre alkalmazzák találmányát. A kardinális végül megelégelte az állandó zaklatást, és a mérnök következő látogatásakor átkísérte őt egy szomszédos épületbe, mondván, hogy ez az illetékes hivatal eszközének felkarolására. A nevezetes hivatal a korabeli bolondok háza volt, ahonnan már csak Richellieu jöhetett ki….

A későbbi kutatások igazolták a magyar kovácslegény elgondolását, a ma is létező gőzgépek hasonlóan alakítják át a dugattyú sík mozgását kőrmozgássá.

V.

Üveg

Időszámításunk előtt 2480-ban járunk. Az egyiptomi birodalom a fénykorát éli, Mükerinosz fáraó híres mágusa Dedesnafrui Dedi nemcsak varázslatokat, trükköket dolgoz ki a birodalom elkápráztatására, hanem kísérleteket is folytat új anyagok, elsősorban arany előállítására. Segédeit csupa kreatív emberekből válogatta, így került keze alá egy távoli hun, akit Estevennek hívtak. Ez a fiú sok új ötlettel egészítette ki trükkjeit, és a műhely sarkába épített egy csodálatos tűzhelyet is, melynek lángját fújtatóval szítva olyan hőséget tudott gerjeszteni, ami vetekedett a pokol tüzével, mindent meg tudott olvasztani benne.

Történt egyszer, hogy a mágustól utasítást kapott bronz olvasztására, amit egy kőből készült tégelyben akart elvégezni. A kőedény történetesen mészkőből készült, és amikor már nagyon melegedett, szokásukhoz híven nem vízzel hűtötték, mert az hirtelen hűtött, és eltört volna a kőedény, hanem homokot szórt a védendő felületre. Esteven megijedt, hogy túlhűl a kőedény, ezért megint fújtatni kezdte a tüzet. Kis idő múlva látta, hogy a bronz már folyik, sőt a kőedény és a homok is kezdett már egymásba gabalyodni, és homok egy szem se maradt. Kínjában egy másik kísérlethez előkészített darab szódát is beledobott, abban a reményben, hogy az edény falát visszahűti. Hírtelen szétesett az egész, a bronz pacaként hullott a tűzbe, az edény többi darabja a tűzhely gránitköveire hullott. Ott szétterült és lassan elkezdett kihűlni. Esteven kivette a bronz plecsnit, és félretette, hogy majd egy másik edényben újraolvasztja. Feltűnt neki, hogy a tűzhelyet övező gránitlap furcsa csillogásba kezdett. Óvatosan lefejtette róla az új anyagot, ami olyan csodálatos volt, hogy át is lehetett látni rajta. Rohant vele a varázslóhoz, aki töviről hegyire kikérdezte a legényt a történtekről. A mágus felírta az alkotóelemeket egy papiruszra, öntőformákat készíttetett, és amikor kékesfehér volt a tűz (1480Celsius) megismételte a kísérletet. Az öntőformákban a keverék felvette az alakzatot, aztán megszilárdult, így jutottak üvegtáblákhoz az egyiptomiak, és mivel szépen csillogott, gyöngyöket is készítettek belőle. - Esteven, végül is te jöttél rá az új anyag nyitjára, tiéd lehet a dicsőség, adj nevet az új terméknek. - Legyen ÜVEG – mondta Esteven, aki a mindennapjaink részévé vált csodás anyagot ekképpen nevezte el a magyarság dicsőségére.

VI.Trója

Ki ne ismerné a trójai faló történetét? Csakhogy jól ismerjük-e? Időszámításunk előtt a 13.században történt, hogy Párisz trójai királyfi elrabolta Menelaosz spártai király feleségét, Helénát. A feldühödött akhájok Agamemnón vezetésével egy hajóhaddal átkeltek a tengeren és megtámadták Tróját. Trója falai azonban olyan erősek voltak, hogy mindenféle próbálkozásnak ellenálltak. Eltelt tíz év, ez alatt a hatalmas akháj sereg ostromolta a falakat, de mindhiába, a védők minden támadást visszavertek.

A csatában részt vett egy hős, Ithaka királya, Odüsszeusz, Agamemnon oldalán harcolt. A történetírók azt sugallják, hogy Pallasz Athéné a bölcsesség és hadicselek istennője javasolta Odüsszeusznak, hogy építsen egy hatalmas falovat, annak üregébe görög harcosokat rejtsenek el, aztán vegyék rá a trójaiakat, hogy vontassák a várba a monstrumot. Valójában az történt, hogy a görög seregek kiszolgáló táborában sok más mesteremberrel egyetemben volt egy magyar (hun) fickó, aki az íjakat javítgatta a harcok szünetében. Ez a legény a családját is magával hozta, a gyereke ott játszott körülötte. Amikor Odüsszeusz íjának húrja meggyengült, foszladozni kezdett, pont ehhez a legényhez vitte,hogy új húrt tegyen rá. A mesterlegény marasztalta, hogy rögtön kész lesz vele, a nagyúr meg is várhatja. Amíg a legény serénykedett, addig Odüsszeusz nézelődött, hiszen ritkán járt csapatuk hadtáp területén. Észrevette a kisfiút, aki az apja által készített fa lóval játszadozott: a ló belsejébe gyömöszölt néhány ólomkatonát, ugyanis az üregesre volt kiképezve. A lónak négy kereke is volt, a kisfiú könnyedén tologatta egy homokvár körül. - Hát ezt meg honnan vetted? – kérdezte Odüsszeusz a kisfiút. - Apám készítette .- büszkélkedett a fiú. - Tiéd ez a gyerek? –kérdezte most a mesterlegényt Odüsszeusz. - Enyém hát, azért kapta a fa lovat, mert így békén hagy, eljátszik vele. - Tudnál ennél sokkal nagyobbat is csinálni? - Igen uram, ha kapok segítséget. Odüsszeusz ezek után kiemelte a legényt, megbízta egy hatalmas faló elkészítésével, amiben 12 harcos is elbújhat. A ló elkészült, a történet innentől már az ismert módon folytatódik. Az egyik görögöt, Szinónt felkészítették, hogy vegye rá a trójaiakat vigyék be a városba a lovat, mert az megvédi őket a további ostromoktól. Az egész akháj flotta elhajózott a legközelebbi sziget mögé, ott várták a kapuk kinyitását. Másnap némi huzavona után (Laokoon ellenkezett, Poszeidon ráküldött két kígyót,azok a fiaival együtt elpusztították) bevontatták a várba a falovat, éjjel pedig Szinón kinyitotta a faló ajtaját, a görög harcosok lemásztak, és kinyitották a városkapukat, ekkorra visszatért a hajóhad, és beözönlött a sereg Trójába, simán elfoglalták. Ezek után nyilvánvaló, hogy a magyaroknak köszönhették az akhájok győzelmüket, ha mi nem segítünk nekik, talán még most is ott próbálkoznak a vár körül.

VII. A víz ereje

A középkor hajnalán járunk, a vízi molnárok az egész ország területén szorgoskodtak,, minden valamire való patak, folyó őrölte a gabonát, legyen az búza, rozs vagy árpa. Legtöbbje alulcsapott volt, vagyis a lapátkerék a vízbe nyúlt, úgy forgott, és fogaskeréken át forgatta a malomkövet. Az őrlemény mindent tartalmazott, vagyis a magot, a héjat, egyéb növényi maradványokat. Az ilyen korpás liszt kedvence volt a parasztoknak, de az uraság az őrleményt otthon kiszitáltatta és csak a fehér lisztből csináltatott kenyeret. Egy-egy malom naponta 5-10 mázsát volt képes őrölni.

A Séd patak kis malmában él Jakab a molnár, aki gáttal a malomcsatornába vezette a vizet, és úgy hajtotta meg szerény kis malmát. Jöttek az emberek szekérrel, gyalogosan, kinek mennyi őrölni valója volt. Ez a Jakab igen furfangos ember volt, sok apró ötlettel javított a szerkezeten, módszereken. Egyik ötlete az volt, hogy az őrlőkövet a tengelyén mozgatni lehetett, így az őrlemény szemcseméretét tudta változtatni. Amikor a malom helyét kereste, akkor is ravasz módszert választott: fogta a vámszedő edényt, ráakasztotta egy rugós piaci mérlegre, a finak megtelt vízzel és húzta a mérleget. Ahol a legnagyobbat húzta, ott volt érdemes malmot építeni. El is terjedt az egész országba a módszer, mindenütt így keresték a malom helyét. A garatba épített egy kis emeltyűt, amikor nem nyomta le a gabona, azaz kiürült a garat, a nyele leért a forgó kőhöz, és a végén lévő csengő megszólalt, tudta a molnár, hogy újra kell tölteni.

Meghallotta, hogy az uraság kiszitáltatja a korpát a lisztből, ez adta neki az ötletet. A lehulló őrleményt egy rázott szitára vezette, aminek réséből csak a korpa hullott ki, ami a szitán átment az gyűlt a zsákba. A különböző térfogatarány miatt a megőrölt gabona több lett,ezért a hozzá járó gazdák hoztak egy plusz zsákot is a korpának. Ha parasztra őrlést kértek, kivette a szitát, és megint egybe folyt minden. Ő persze a mónár-lisztből csinált kenyeret, az volt a legfinomabb a világon. Ez az alapanyagban különbözött a többitől, a sokféle gabonából szedett vámot összeöntötte, és búza, árpa, rozs lisztjéből készített magának ricset kenyeret.

A vámszedő edény – a finak- az őrlemény egy tizedét merte ki. Ennyi volt a tarifa az őrlésért, pénzt nem kapott a parasztoktól. Csalafinta Jakab persze soha nem maradt hátrányban, legényét gyakran kérdezte: - Kivetted a vámot? - Ki én, mester uram! - Na és látta a paraszt? - Hát éppen nem… - No, akkor vedd ki még egyszer, de úgy, hogy ő is lássa!

Amúgy jóravaló ember volt, nem hajszolta a segédjét, sőt amit lehetett azt a vízre bízta. Nem kellett a legénynek vizet húzni, mert a lapátkerék megtette, a garatig lift vitte a gabonát, ezt is a víz hajtotta. Csodájára jártak a környékbeliek, és mindig demonstrálta nekik milyen hatalmas a víz ereje. Azt beszélik, hogy a későbbi erőművek, fűrésztelepek mind a magyar Jakab molnártól lopták az ötletet!

VIII.

Számszeríj

Amikor Ádámot kiűzték a paradicsomból, volt egy kése, amit útravalóul kapott. Jól forgatta, tudott vele vadászni, de gyakran megsérült, túl közel kellett mennie az áldozatához. Törte hát a fejét, és kisütötte, hogy egy jó hosszú késsel könnyebben boldogulna. Betért a kis műhelyébe, kalapált, reszelt, fúrt, és megszületett a keze alatt a kard. Ezzel már könnyebb volt megvédenie magát, távol tarthatta a vadakat, jól bevált az új eszköz. Mégsem volt elégedett, még mindig túl közel kellett engednie ellenfeleit, azok veszélyessé válhattak. Forgatott a fejében egy gondolatot, bebújt ismét a műhelyébe, és amikor előjött, már lándzsa volt a kezében. Ezzel már jó messziről ledöfhette áldozatait, de nem volt teljesen biztonságos, a gyors vadak, emberek kikerülhették a lándzsa hegyét. Hosszasan tanakodott önmagával, egyszer csak berohant a műhelyébe és szorgos kalapálás után egy íjjal tért vissza. Némi gyakorlás után elég pontosan eltalálta a célpontot akár 100 lépésről is. Megszületett tehát az első hideg lőfegyver, melynek legnagyobb előnye az volt, hogy távolról is lehetett ölni vele.

Az egyszerű íjnak számos előnye volt, a lövések gyorsan ismételhetők voltak, évek alatt tökélyre lehetett vinni a célzást, egyszerűen elkészíthető volt, lehetett mérgezni a hegyet, így a pontatlan találat is halált hozott. Két alapvető korlátja volt, az egyik az átütőerő hiánya, a másik a csekély lőtávolság. Még a veszedelmes ősmagyarok sem voltak mindig eredményesek, hiába rettegték őket az európai népek a jól ismert mondás szerint:” a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!’ Bizony a páncélzatot nem tudta átütni, és túl közel kellett engedni az ellenséget a gyatra lőtáv miatt. Így volt ez egészen Ie.260-ig, mikor is egy magyar fickó, nevezetesen Berám Gyurka II.Ptolemaiosz egyiptomi uralkodó seregében elkészítette az első számszeríjat. A többféle anyagból összeállított igen erős ijjat egy tiszafából készült tusra erősítette, és egy akasztóhorog került felülre, alul pedig egy elsütő billentyűt épített bele. Ezt még továbbra is kézzel kellett felhúzni, egy kecskeszarv nevű eszközzel. Gyurka rálépett az íjra mindkét lábával, beakasztotta a kecskeszarvat, jól megmarkolta és addig húzta a sodronyt, míg be nem akadt a horogba. Ezután berakott egy vashegyű, tollasvégű nyílvesszőt a tokba, megcélozta vele a 200 méterre kihelyezett fabábut , és lőtt. Tátva maradt a szája az egybegyűlteknek, a masszív magyar fiú nemcsak hogy eltalálta a bábut, de a kemény tölgyfát át is ütötte a vessző.

Mikor II. Antiokhosz serege felvonult ellenük, Ptolemaiosz elrendelte, hogy Berám Gyurka a várfokról lője ki a gyülekező és felvonuló ellenséges csapatok parancsnokait. A vártól mintegy 150 méterre készülődő csapatok parancsnokai a szokásos módon kihívó öltözetben és sisakban pompáztak, Gyurkának nem volt nehéz kiszúrni és egyenként leszedni a távolból a vezéreket. Megrémültek az ellenséges katonák az elsőre érthetetlen haláltól, és demoralizáltan indultak támadásra. Az egyiptomi seregek könnyedén visszaszorították, majd megfutamították őket. Szíria így került egyiptomi fennhatóság alá, amely a további háborúk és csatározások ellenére még kétszáz évig megmaradt ebben a kötelékben.

A számszeríj tehát szintén magyar kézből származik, csak az évszázadok alatt merült a homályba ez a történelmi tény. Az, hogy már Qin Shu Huang terrakotta katonái is ezt a fegyvert tartották kezükben, csak azt bizonyítja, hogy gyorsan elterjedt a földön Berám Gyurka találmánya. Mások vitték tökélyre a fegyvert, különféle gépi megoldásokkal (csiga, fogaskerék) elérték, hogy gyengébb katonák is könnyedén felhúzhassák a húrt, a kéz védelmére különféle segédeszközöket találtak ki, a nyílvesszőt pedig célirányosan alakították (sebzésre, ölésre, páncéltörésre). Félelmetes fegyver volt akkoriban, kegyetlenül büntették az elfogott ellenséges íjászokat: kiszúrták jobbszemüket és levágták jobb karjukat, hogy soha többé ne tudják használni a számszeríjat. A lovagok, főleg a keresztes lovagok egyenesen tiltották a fegyver használatát, nem fért össze erkölcsi elveikkel: távolból, ismeretlen személytől jön a halál, nincs ellene védelmi lehetőség, nem igazi a küzdelem. Az is zavarta őket, hogy egy alacsony származású személy, akár jobbágy, akár rabszolga is lehetett a fegyver szakértője, kezelője, aki nem jogosult vívni egy nemes úrral. Ennek ellenére a fegyver többféle céllal fennmaradt, és fejlődött. Az izlandiak számszeríjja már nemcsak hogy átütötte a páncélt, de a lőtávolság elérte a hihetetlennek tűnő 480 métert. Hátrányai ellenére (lassú újratöltés, bonyolult felépítés) a mai napig alkalmazott eszköz, ismeretes sportcélból, vadászatra és harcra készített speciális változata. Veszélyességét mi sem bizonyítja jobban, hogy használatát ma is szigorú szabályok írják elő, egyenrangúként kezelik más fegyverekkel.

IX. A kerék

Miután az emberek benépesítették a Földet, egymás segítésével, egy-egy ötlet kiszélesítésével a technikai civilizáció is lassú fejlődésnek indult. Mivel a konfliktusok végig kísérik az emberiség történelmét, a nyilvánvaló és gyorsabb iramú fejlődés leginkább a fegyverek területén mutatható ki. Így történhetett, hogy már városok, hajók, kikötők is léteztek, de a kerék még ismeretlen fogalom maradt. Ez volt a helyzet a mai Irak területén is, az I.e.harmadik évezredben Úr kikötővárosában sem találhattunk egyetlen kocsit sem. Ekkortájt az uralkodó Isbi-Erra volt, aki kitűnt bölcsességével és isteneik tiszteletével.. Mivel a holdisten főpapnőjévé saját lányát nevezte ki, ehhez méltó templom kiépítésébe fogott. A zikkurat igazán fejedelmi kinézetű tervezet volt, amihez számos országból hozatott építő mestereket. Volt köztük egy befont hajú magas világos képű ács, aki az Ural környékéről érkezett és magyarnak vallotta magát. Amikor bemutatkozott, a Tisza Andor nevet mondta, amely idegenül csengett mindenki számára. Valójában a tető építésére érkezett, addig szemlélte a falak sürgő forgó építőit. Látta azt is, hogy milyen ügyesen mozgatják farönkökön a hatalmas sziklákat, melyeket kifaragtak előzőleg és a kocka alakú tömböket aztán a helyükre görgették. Amelyik rönk kigurult alóla, azt megragadták és előre vitték, így elég volt néhány szálfa a művelethez. Egyik nap a szél felerősödött, és száraz kórókból álló gömböket sodort, görgetett maga előtt. Andornak ekkor berobbant egy ragyogó ötlet az elméjébe. Ha ilyen könnyedén forognak ezek a gömbök, akkor a gömbszeletek is tudnak gurulni, és az a rönkökben is megvan. Addig kombinálta a látottakat, míg a derengő megoldásnak végre nekilátott. Kiválasztott három rövid szálfát, mindegyiket három felé hasította fejszéjével, és a középső, deszka szerű darabokat egymás mellé rakta. Beütött egy bronz szöget a közepébe, egy félig elégett üszkös fadarabot egy zsinegre kötötte, annak másik végét a bronz szögre akasztotta. Körbejárta a deszkákat ameddig a zsineg engedte, és az elszenesedett fadarabot közben mindvégig rányomta a felületre. Szép, szabályos kör keletkezett, baltájával pedig a jelzések mentén lefarigcsálta a felesleget. Két ilyen kört készített, aztán a három darabból álló kereket zsinegekkel és szögekkel összeerősítette. Az erdőben keresett egy vékony, de erős husángot, mindkét végét kissé meghegyezte, és a jelölő bronzszög helyén lyukat készített a kerekekbe. A husángra felütötte a kerekeket, végeit a bronzszöggel megerősítette, végül szerzett egy ládát, és két pánttal felerősítette a tengelyre. Készített egy rudat is hozzá, és az így kialakított kordéval szállította az építkezéshez a szükséges ácsolatot. Volt is nagy ámulat mikor meglátták járművét, s mikor a híre eljutott az uralkodóhoz is, maga is megszemlélte A magyar mester jutalmul kapott egy arany láncot, melyet büszkén hordott a nyakában.

Elindult hát hódító útjára a kerék, először kordékon alkalmazták, mint Tisza Andor, később a szánokat szerelték fel vele, hogy nyáron is használhatók legyenek, végül jött a kocsi, napjainkban az autó. A magyarok tehát a kerék feltalálásában is részt vettek, nem is születhetett volna meg nélkülünk. Az viszont elgondolkodtató, hogy a mai fejlődési ütem legfeljebb évszázadokban mérhető, a tömör kerék és a küllős kerék kidolgozásához még ezer év kellett, és újabb ezer év telt el, míg rájöttek a futófelület gumi borítására. Talán az a magyarázata, hogy mi magyarok kevesen vagyunk, és nem vagyunk ott mindenütt, ahol szükség van az innovációra.

X. Elektronika

A villamosság előbb született, mint az emberiség. Mióta potenciálkülönbség van a légkörben, azóta villámok is születnek, ezek az elektromos kisülések a feszültségek és áramok velejárói. Együtt éltünk vele, része volt a természetnek, és ugyanúgy mint a keréknél, sok ezer esztendőnek kellett eltelnie, míg végre kapizsgáltuk mi is ez a jelenség. Hogy miként fordítottuk a hasznunkra az elektromosságot, most kiderül, és az is, hogy már megint a magyaroknak köszönheti a világ a felfedezést. Az ezerhétszázas években történt, hogy a nagyszombati egyetemen fizikát tanító Hatvani István kísérletekbe kezdett az elektromosság körében eddig megismert jelenségek alaposabb leírására.. Első lépésként tökéletesítette a Leideni palack felépítését, ezzel sikerült egy nagy kapacitású kondenzátort építenie. Tanulói közül akadt olyan, aki szívesen segített ezekben a kísérletekben, különösen kitűnt buzgalmával Molnai István , aki szinte minden mást hanyagolva az elektronika szerelmese lett. Eleinte csetlett botlott a témában, nagyon kevés elméleti műhöz jutott akkoriban, talán csak a „De vi electrica” latinul írt értekezéseit böngészhette. Elméje viszont szokatlanul kreatív volt, képes volt bizarr kapcsolatokat keresni a lezajló jelenségek nyomán. Egyik alkalommal egy vékony szál rézdrótot próbált erősíteni a már pompásan működő kondenzátor egyik pólusához, de a kötés lazára sikeredett, és a vezeték rádőlt a másik pólusra. Mivel a kondenzátor éppen fel volt töltve, az átfolyó áram felizzította a vezetékdarabot, és egy szempillantás alatt elégette. Szorgalmasan lejegyezte a jelenséget, majd kísérletekbe fogott. Különböző hosszúságú és átmérőjű vezetékdarabokat használva többször megismételte a véletlen kísérletet, és megállapításaiból a következő, később törvényszerűnek nevezett felfedezésekre jutott: a vékonyabb vezetékek jobban izzanak, mint a vastagok, a jelenség világításra is alkalmas, ha megoldjuk a kondenzátor folyamatos utántöltését, új energiát nyerhetünk, ha két vezetőt a két pólusról összeérintünk, összehegednek, tehát kötést is készíthetünk árammal. Molnai feljegyzéseit egyszer a kísérleti pulton hagyta, és egyik diáktársa találta meg, aki galád tréfáiról volt híres. Lemásolta a feljegyzéseket, és elküldte a világ korabeli tudósainak, így Galvani, Volta és Faraday is kapott egy-egy példányt. A tudósok értetlenül álltak a cím nélkül érkezett küldemény előtt, de mint nagy koponyák, hamar rájöttek, hogy a megállapítások valósak, és továbbgondolásra alkalmasak. Az anyag segítségével Galvani különböző fémekkel feszültséget állított elő, Volta kidolgozta ennek használható változatát, az elemet, Faraday pedig tökéletesítette a kondenzátort, és indukciós elméleteket alkotott. A magyar tanuló anyagát hasznosítva híressé és dicsőített tudósokká váltak, és sohasem derült ki, hogy a felfedezések alapja tőlünk, magyaroktól ered. További évtizedek teltek el azzal, hogy a kísérletekben megjelölt módon izzót készítsenek, elektromos fűtőtestek működjenek,és az ívhegesztéssel fémes kötéseket hozzanak létre mindannyiunk megelégedésére.

XI.

Az óra

Ha hinni lehet a mendemondáknak, a kínaiak már réges-régen megcsinálták az idő mérésére alkalmas mechanikus szerkezetet, csak aztán a vallási-filozófiai fordulat hatására mindent elfelejtettek. Tény, hogy sok technikai jellegű megoldás fennmaradt a kínaiak művészi alkotásain, de ezek eredeti céljuknak megfelelően szépséget tükröztek, és a művész fantáziáját dicsérték. Használható órát inkább az egyiptomiak készítettek, ők viszont a pontatlanságukban egyszerű napórákat vélték a legjobbnak. Még hordozható változat is készült, Omár Khajjám 1080 környékén ilyet használt..

Az emberiség úgy tudja, hogy az első mechanikusan működtetett óraszerkezetet Villard de Honnecourt francia építész alkotta meg az ezerkétszázas évek vége felé. Kerekes óráján éveket dolgozott, és sok mindenben követte a vízóráknál alkalmazott konstrukciókat. Két külhoni inassal dolgoztatott, egy olasz és egy magyar diák végezte a kétkezi munkákat. Signetto és Pali ki nem állhatták egymást, folyton a másik lejáratására törekedtek a mester előtt. Történt, hogy a már működő, összeállított szerkezeten Pali végezte a finombeállítást, a disznósörte ütközőket tolta kijjebb-beljebb , mögötte figyelte a társa, és azon törte a fejét, hogyan piszkálhatná fel kollégáját. Signetto egy „véletlen” mozdulattal meglökte Pali könyökét, aki hatalmasat nyújtott a szerkezeten, a disznósörte szétszakadt. A sörtét egy touloni hentestől szokták beszerezni, rohant hát Pali újabb adagért, nehogy a mester rájöjjön balfogására. Pechjére aznap éppen marhákat vágtak, közel s távol nem volt megfelelő disznó. Volt viszont egy jó barátja a hentesnél, aki lakatosként is dolgozott a vágóhídon, megbeszélték a problémát, és szétnézett Pali a fiú műhelyében. Az egyetlen helyettesítésre alkalmas tárgynak egy vékony hajszálrugó látszott, ha azt kiegyenesíti, jó lesz a sörte helyére. Meg is kapta barátjától, hogy majd fizet cserébe egy sört a legközelebbi találkozáskor. Rohant Pali a rugóval, közben járt az esze, hogyan rögzítse fel a billegő kerékre. Mire hazaért a mesterhez, már derengett a fejében egy új gondolat: nem az ütköztetésre használja, hanem a tengely forgatására a kis rugót. A fogaskerékhez egy kilincskereket szerkesztett, és amikor összerakta, szorongva elforgatta a rugó ellenében a kereket. A szerkezet pompásan járt, már csak egy súlyt kellett a tengelyre erősíteni , melyet egy madzag tartott, a madzagot jól feltekerte a tengelyre. Amíg a sok madzag le nem tekeredett, addig járt az óra. Megjött a mester, ránézett a szerkezetre, mindjárt látta, hogy átalakították remekművét. Rátámadt a két suhancra, alaposan leteremtette őket, és megfenyegette mindkettőt, hogy elzavarja, ha nem vallanak be mindent. Egymás szavába vágva, egymást okolva mesélték a történteket, közben az óra ment tovább. Észrevette ezt a mester és rákérdezett, mióta megy ez így? Már másfél napja, vágta rá Pali, és olyan pontos, hogy nyugodtan lehetne rá szerelni percmutatót is! A mester eltöprengett, alaposan átnézte a szerkezetet, később itt-ott finomított rajta, végül lecserélte a súlyt és madzagot is egy erősebb rugóra, amit lejártakor fel lehetett húzni. - A találmányomat beviszem a királyi tanács elé, ti meg addig büntetésből takarítsátok ki az egész házat.

Pali morgott valamit az orra alatt, de a mesternek olyan hatalma volt, hogy nem mert komolyan ellenkezni, tudta, hogy a tömlöc várna rá, ha magáénak akarja a dicsőséget.Az utána következők már csak az ő művét tökéletesítették, Huygens 1675-ben hajóórát fabrikált, Harrison 1710-ben készítette a foliot órát, végül Rieffler tudott igazán pontos órákat alkotni, de az alapelv mindvégig a Palié volt. Csak az elektromos és atomórák nem követték az ő elképzelését, de ahogy én ismerem a magyarokat, ha megpiszkálnánk a felszínt, biztosan kiderülne, hogy azok megalkotásában is részt vett egy-egy furmányos magyar.

XII.

Nyomda

Gutenberg német ötvösmester 1450-53 között kidolgozta a nyomtatás technológiáját, melyet aztán évszázadokig használt az emberiség, némi korszerűsítések beiktatásával. Erre mindenki bólogat, hiszen ezt tanultuk a történelemkönyvekből. Az igazság ennél persze most is sokkal bonyolultabb.

Még csak 1041-et írunk, amikor Pi Seng kerámiából formált betűivel már fatáblán írásokat rakott ki, és papiruszra nyomtatta a szöveget. Kezdetlegessége ellenére sokkal jobban haladt vele, mint a kézzel pingáló papi növendékek, egy-egy elkészült oldal újranyomtatása csak perceket vett igénybe. Az írásjelek azonban nem fértek bele az európai értelmezésbe, így számunkra elfogadhatatlan volt ez a módszer. Előbb a holland Laurens Coster, később Gutenberg alkotott latin betűkre alapozott nyomtatási módszert. Amikor Gutenberg egy felkérés nyomán elkezdte kutatásait, rájött, hogy sokkal jobban halad, ha valamilyen ügyes kezű segítőt vesz maga mellé. Szétnézett hát a mainzi egyetemen, és kiválasztotta a tanulók közül Hess Andrást, aki ugyan magyar volt, de jól beszélt németül. Gutenberg eredetileg bronzból akart betűket készíteni, de Hess tanácsára azt csak a negatív készítésére használták, ón-ólom ötvözettel öntötték ki a betűket, ezeket használták szedéshez. A festéket is maguk készítették egy nagy réz üstbe, és amíg a lenolajat forralták benne, Hess egy nagy szelet kenyeret rágcsált, nem volt ideje reggelizni. A kenyér fele azonban belehullott az üstbe, és meglepve tapasztalta, hogy ettől sötétedni kezdett a lenolaj. Ezt az adalékot Gutenberg bevette a recept leírásába, így attól kezdve kenyeret mártogattak a festékes üstbe. A betűk színe így bársonyos fekete lett, jól mutatott a kialakított íráskép. A próbanyomatok során észrevették, hogy a nyomtatott oldalak nem egyenletesek, a margók összevissza ingadoztak. Hess javasolta a mesternek, hogy tűkkel jelöljék össze a nyomtatás négy sarkát, és akkor mindenütt ugyanolyan széles lesz az alsó és felső margó. A mester a kész papírlap kivételét úgy tervezte, hogy széttekerik a nyomólapot és leveszik a nyomatot. Ezzel szemben Hess ötlete sokkal jobbnak bizonyult, egyszerű fakeretre rakták a nyomólapot, és kihúzták, amikor egy-egy lap elkészült. Ezzel a működési fogással sokkal nagyobb nyomtatási sebességet érhettek el, így már egy biblia kinyomtatása is szóba jöhetett. A mester anyagi csődje után Hess befejezte tanulmányait, hazament, és 1473-ban maga is épített egy nyomdát Budán, ahol több más munkája mellett kinyomtatta a Chronica Hungarorumot, mely egyfajta történelemkönyv a magyarságról Mátyás idejéig.

A tanítvány tehát túlnőtt mesterén, mikor Gutenberget dicsőítjük, ne felejtsük, hogy egy nagyszerű magyar fiú ötletei tették teljessé a nyomtatás történetét Hogy ti másképp tudjátok? A történelem homályából bizony eltérő gondolatok is kiolvashatók…

XIII. Légcsavar

Még a sötét középkorban kezdődött. Leonardo a kor művésze és feltalálója felvázolt egy helikopter sémát, mely szerint egy hosszú profilú menetszerű szárnyat forgatva felhajtóerő keletkezik, és a jármű a levegőbe fúrja magát. Bizonyos technológiai hiányosságok miatt nem tudta kivitelezni, de ha ma elkészítenék, működne, legfeljebb olyan problémák maradtak volna, mint a szállítótér forgása, és egyéb stabilitási gondok.

Vázlatait szakmai szempontból igazán csak Kármán Tódor magyar gépészmérnök elemezte, aki huszonegy éves korára már diplomás volt. Amint nézegette, számolgatott, és rájött, hogy nem szükséges a Leonardo által felrajzolt teljes csavarfelület, elég lenne csupán egy metszetet kiemelni belőle. A sok rajzolgatás és fejtörés meghozta az eredményét: használható légcsavart szerkesztett. Elképzelését fából készítette el, és meghajtására a közepébe szúrt egy vékony hengeres fadarabot. A hengeres fát a kezei közé tette, és hirtelen megforgatta, majd elengedte. A pörgő szerkezet repülni kezdett, és lassulásával arányosan ereszkedett a földre.

A következő évben megneszelte, hogy a Wright fivérek a repüléssel kapcsolatos kísérleteket folytatnak, ezért gyorsan Amerikába utazott. Bejelentkezett a fivérekhez, akik örömmel fogadták, és lelkesen végigvezették a csarnokon, ahol a kísérleti gépek voltak. Kármán csak hümmögött a kezdetleges propeller láttán, és kételkedett benne, hogy ezek sokáig bírnák a terhelést. Szakmai vitába keveredtek, kezdett elhidegülni a kapcsolat közöttük. Már ott tartottak, hogy kidobják a magyar tudóst, mikor az egy fogadást ajánlott nekik. A próbapadon felszerelt motorra tegyék fel először az ő légcsavarjukat, majd utána a Kármán-féle légcsavart. Pörgessék fel a motort maximális fordulatszámra, és járassák, amíg bírja a légcsavar. Elfogadták Tódor javaslatát, előkészítették a kísérletet, és a kezelő pultra helyeztek mindketten 100-100 dollárt, amely azé lesz, akinek a légcsavarja tovább bírja. A Wright - féle légcsavar öt perc után kezdett szétfoszlani, rövidesen használhatatlanná vált. A magyar tudós légcsavarját negyed óráig járatták maximális fordulaton, ezek után leállították a motort, és megvizsgálták a propeller szerkezetét. Nyoma sem volt rajta sérülésnek, nem rázta a motort, biztonsággal állíthatták, hogy a magyar légcsavar az igazi. Kármán náluk hagyta a propellert, csak annyit kötött ki, hogy a bemutató napjára küldjenek neki egy meghívót.

A következő évben , 1903-ban be is következett a nagy esemény, a fivérek nyilvánosan is bemutatták gépüket, előző napon pedig Kármánnak is megmutatták a földön, közelről a gép konstrukcióját. Kitty Hawkban csak öten voltak kíváncsiak a repülésre, Orville repülte a 39 métert 12 másodperc alatt. Az egész gép kétezer dollárba került, plusz abba a száz dollárba, amit a magyar fiú elnyert tőlük. Ilyen olcsón azóta sem jutott emberfia korszakalkotó találmányhoz. A húrhossz és az emelkedési szög változása tette lehetővé, hogy a propeller kielégítően működjön. No meg az a némi festékanyag, amivel óriási precizitással kiegyensúlyozták a légcsavar két ágát…

XIV. Hajó

Az egyiptomiak már az I.e.12.században építettek evezős – vitorlás hajókat, később a krétaiak és a görögök tökéletesítették. A rómaiak fénykorában már 300 tonnás vitorlás is épült, hajóhadakat tartottak fenn, még dunai flottájuk is volt. A lassú fejlődés nyomán a 12. századig kellett várni a fartükör és kormány megjelenésére, a teljes vitorlázat még később jelent meg.. Hogy mi magyarok hová lettünk ebben a technikai fejlődésben, kevesen tudják, de most közkinccsé teszem!

Jászai Elek már két hete minden nap leballagott a kikötőbe, hogy a Temze torkolatában veszteglő valamelyik hajóra felkerüljön matróznak. Utolsó útján kapott néhány fontnyi keresménye lassan olvadozott, ideje volt munkát találnia. Esténként beugrott egy rumra a kikötői kocsmába, közben beszélgettek a munkalehetőségekről, uticélokról. Itt hallott először az ezüst flottáról, amely Turks szigetétől mintegy száz mérföldre elsüllyedt, minden kincsével együtt. 1687 junius elsejével sikerült elszegődnie a William Phips által szerveződő expedíció kisebbik hajójára, a „Henry of London” 50 tonnás fregattra. Ezen a hajón egy olasz, Ottavio volt a kapitány, aki Phips másik hajóját konkurensként kezelte, igyekezett akadályozni a munkát, egyik viharban pedig ott is hagyta a kétszáz tonnás „James”-t. Pechükre a Silver – padra sodródtak, és félig elsüllyedtek Haiti közelében egy lakatlan szigeten. A kapitány a legénységgel egy mentőcsónakon a szigetre evezett, csak Jászai Eleket hagyták a megfeneklett hajón, hogy őrizze, és jelezze a hajóharanggal, ha valami változás van. A kapitányt és legénységét egy arra vetődő kalózbanda lemészárolta, a hajót kifosztotta, Jászai Elek azonban megúszta, az egyik összecsavart vitorlában lelt menedéket.

Miután a kalózok elmentek, Jászai felderítette a szigetet, egy teremtett lelket sem talált rajta. Azon morfondírozott, hogyan hagyhatná ott a szigetet, hiszen a közelben kell lennie több lakott szigetnek is, valahol majd csak segítenek rajta. Afféle ezermester típus volt, ezért hát átnézte a hajót,vajon meg lehet-e javítani. Megállapította, hogy a kis rést könnyedén befoltozza deszkákkal, a beömlött vizet pedig akkurátusan kimeregeti.. Nem volt kis munka, hetekig eltartott, de szerencséjére talált madártojásokat, leölt egy zergefélét, és édesvizet is felfedezett egy cseppnyi patakban, el tudta látni magát élelemmel, és vízzel.

Kész lett a hajó. Az utolsó pár vödör vizet dagálykor merte ki, és meg sem lepődött, hogy a hajó egyszer csak megmoccan, és lesiklik a zátonyról. Biztonságosan lehorgonyozta, és nekilátott egy ésszerű mechanikai szerkezet megalkotásának, amellyel egyedül is képes volt egy teljes vitorlázatot kezelni. A kormánykereket is átalakította, ezentúl rögzíteni lehetett, sőt magára lehetett hagyni, miközben a hajó tartotta az irányt. A kormány köré házat épített, és úgy vélte útja nagyobb részét úgyis itt kell töltenie. A térképeket, szextánst a kalózok ugyan elvitték, de az iránytű a helyén maradt, túl macerás lett volna nekik kibontani. Elek munkája nyomán a hajó egyedül is kormányozhatóvá vált, és automata vitorlázatttal rendelkezett.

1687 októberében indult egy szépnek ígérkező napon, rögzített nyugati iránnyal, remélvén, hogy hamarosan talál lakott földrészt, szigetet. Több héten keresztül lavírozott egy kedvező széljárással, de nem akadt az útjába egyetlen szárazföld sem. Már elfogytak a készletei, az éhséget horoggal kifogott halakkal csillapította, amikor pedig esett, minden edényt kirakott a fedélzetre, és összegyűjtötte a csapadékot, ami némileg iható volt. November közepén látta meg a szárazföldet, amiről később kiderült, hogy Anglia déli partjával azonos. Keresett egy öblöt, és behajózott, lehorgonyzott, rögtön neki is indult segítséget keresni. Phineas Pett hajóács akadt elsőként az útjába, akinek elmesélte kalandos útját, és anyagi segítséget is remélt tőle, legalább Londonig eljusson, hogy ott ismét hajóra szegődjön. Az ács megnézte a „Henry”-t, elámult Jászai Elek újításain, és felajánlott 100 fontot a legénynek a hajóért. Elek szó nélkül belement az üzletbe, tudta, hogy esélye sincs megtartani a hajót, hiszen az mostanra angol királyi birtok lett hivatalosan.. A száz fonttal elköszönt a hajóácstól és útnak indult a Temze torkolatához.

Pett átnézte a hajót, az összes újítást szabadalmaztatta, és igazi híresség lett belőle. A magyar fiút pedig elfelejtette a történelem, sehol nem említik, hogyan forradalmasította a hajózást ötleteivel. Egy sor angolnak vélt újítás egy magyar matróz szellemi tulajdona ( kormányállás, teljes vitorlázat, mozgató automatikák.).

XV. Gitár

Korunkra jellemző, hogy fiatalon szinte valamennyien megpróbáltunk a hangszer virtuózaivá válni, magam is úgy véltem, tudok majd gitározni. Csupán az alapokat tudtam magamévá tenni, de a tudásvágytól hajtva beleástam magam a hangszer történetébe. Hihetetlen dolgokra jöttem rá.

Mint ismeretes, sokáig öt húrral készültek a gitárok, a jobb hangzás érdekében pedig duplázták a húrokat. Igazából a spanyolok jutottak el a legmagasabb fokra a gitárkészítési technikában, de milyen áron!

1848 tavaszán Antoni de Torres Julado neves spanyol gitárkészítő családjával Bécsbe érkezett egy felkapott operaelőadás megtekintésére. A megérkezés napján a hölgyek városnézésre indultak, a mester pedig a délután folyamán beugrott egy híres kávéházba. Spanyolul rendelt, a kávézóban gondba voltak a pincérek, mert pont spanyol nyelvű felszolgálójuk nem volt. Tudtak felvenni rendelést hét másik nyelven, de ezt nem értették. A szomszédos asztalnál gróf Gyulai Lajos ült barátjával Mátray Gáborral , aki véletlenül járatos volt a spanyol nyelvben is, így tudta fordítani Torres kérését, aki kávét és süteményt akart rendelni. Torres kérte, hogy odaülhessen az asztalukhoz, így nem érzi magát továbbra is kiszolgáltatottnak a nyelvi nehézségek miatt. A két magyar szívesen látta asztaluknál az idegent, akivel Mátray tolmácsolásával beszélgetésbe elegyedtek. Főleg a zene volt a téma, tekintettel a közelgő előadásra, aztán persze kiderült, hogy Torres építi azokat a remek öthúros gitárokat. Mátray szerényen megjegyezte, hogy kísérletezik ő is egy gitár megalkotásával, némi újításokat akar alkalmazni a hangszeren. A közös témán felbuzdulva odáig jutottak, hogy Torres az operaelőadás után hajlandó volt leutazni a gróf birtokára, megtekinteni a készülő hangszert. Miután a részleteket is megbeszélték, két nap múlva együtt utaztak Marosnémetibe, ahol szemügyre vette a csaknem kész hangszert. Elcsodálkozott, hogy milyen nagy testet készített Mátray a hangszernek, a bundlap milyen széles és kiemelkedő, a húrfeszítő gépezet pedig szimmetrikusan kétoldalra fektetett. A hat húr hangolását is megcsodálta, és a csodaszép hangzás is elbűvölte. Engedélyt kért a hozzávetőleges adatok rögzítésére, amit Mátray készséggel megengedett neki.. Eközben jött egy futár Damjanichtól, aki szervezgette a „fehértollasokat”, a szegedi 3.honvéd zászlóaljat, és hívatta Gyulai grófot is a vezetésbe. A gróf elköszönt mindkettőjüktől és útra kelt a tábornokhoz. Torres szintén elbúcsúzott, hogy hazaindul, de az olaszoknál megállt, mert rokonai voltak azon a környéken. A rokonság ismert egy bérgyilkost, akit Torres felfogadott, hogy intézze el Mátrayt, nehogy érvényt akarjon szerezni felfedezéseinek a hangszerkészítés terén. A bérgyilkos jól végezte a dolgát, Mátray „balesetben „ elhunyt, a megszerzett technikai újításokat így már szabadalmaztathatta sajátjaként Torres. Így születhetett meg spanyolhonban a század végére a hathúros modern hangszer,amely a mai gitárokkal megegyező alakú és felépítésű volt, csak éppen Mátray volt az aki elsőként megalkotta.

Mindezek után már a kétkedők számára is kezd bizonyítást nyerni, hogy a magyarok minden felfedezésben otthonosak voltak, mindezt további történeteim is támogatják.

XVI. Kerékpár

A kerékpár történelmi alakításának magyar vonatkozásai nem a kezdetekig nyúlnak. Alapötlete Leonardo da Vinci rajzain tűnik fel először, de a mester sok más találmányához hasonlóan a lánchajtású kerékpárt sem építette meg, csupán megtervezte. Persze nincs kizárva, hogy magyar sugallatra vetette papírra a gépezetet, ugyanis többször járt hazánkban is különféle konzultációk céljából. A francia Sirvac is csupán játékszert tudott készíteni 1690-ben, két fakereket szerelt egy gerendára, és azon futkározott, mindenféle kiegészítő nélkül (se kormánya, se féke, se hajtása). Egészen 1885-ig kellett várni egy olyan megoldásra, amilyenről már da Vinci is álmodott.

Birminghamban járunk az Úr 1881.évében. H.J.Lawson géplakatos műhelyében sorra készültek a lovaskocsik és hintók tucatjai. Kosztovics László tanulmányútra érkezett Angliába, úgy gondolta megtud egyet s mást a kerékpárgyártás rejtelmeibről. Hírét vette, hogy Lawson cégénél mellékesként a hintók kerekeit felhasználva készült néhány ilyen gépezet. Beszélt a főnökkel, hogy szeretné meglátogatni a műhelyt, és felajánlotta szolgálatait egy kerékpárért cserébe. Elfogadta Lawson a javaslatot, gondolta, így szert tesz egy olcsó munkaerőre. A magyar fiú részt vett a termelésben, de hamar kitűnt eszességével, nyelvi jártasságával, és technikai zsenialitásával, egyre kevesebb időt töltött a munkapad mellett és gyakrabban dolgozott az irodában a tervező asztal mellett. Megegyezett főnökével, hogy a saját részre készülő kerékpárt maga tervezi, és irányítja az elkészítést is. A hátsó kerékre fogaskereket tervezett, a hajtóművet középre tette, és az egészet speciális lánccal kötötte össze. A kerékagyba hátratekeréskor szétfeszülő dobot tervezett, amely fékezte a járművet. A kormányt ívesre hajlította, így kézre állt, és elég nagy nyomatékot szolgáltatott az irányításhoz. Még egy nyomkodós dudát is tetetett a kormányra, amely akkoriban lett divat a hintóknál. Amikor készen lett, kipróbálta, és kényelmes, nyugodt tempóban tekerve húsz kilométert futott vele egy óra alatt. Egyre többet gyakorolt, és egyre biztonságosabban, ugyanakkor gyorsabban tudott kerékpározni. Főnökének is tetszett az új gépezet, és látta benne a jövő tömegközlekedési eszközét, így szerette volna levédetni. Kosztovics nem akarta angol kinccsé tenni a magyar elme termékét, ezért javasolta, hogy inkább magyar találmányként jegyezzék be. Vitatkoztak egy ideig, aztán Lawson egy új javaslattal állt elő. Van egy versenyzője, aki eddig még verhetetlen bajnoka volt a kerékpározásnak, Kosztovics mérkőzzön meg vele, és ha nyer, övé a szabadalom, ha nem, csak a kerékpárt viheti. A magyar ifjúban élt a virtus, biztos volt magában, és belement a javaslatba, döntsön a verseny. A kitűzött napon az időjárás is nekik kedvezett, az angliai zord idő alaposan megenyhült, szikrázó napsütésre ébredtek. A húsz kilométeres távot egy országúton jelölték ki, Lawsonnak még azt is sikerült elintézni, hogy ne legyen rajta forgalom. A start után fej-fej mellett haladtak az első néhány kilométeren, aztán László fokozatosan elhúzott az angol sportember nem tudott a nyomába maradni. A cél vége felé már egy egész kilométerrel vezetett a magyar fiú,, amikor végzetes hiba történt: egy öklömnyi kavics került a kerék alá, amely kifordult, és versenyzőnk hatalmasat bukott, lerepült a kerékpárról, és az árokba csúszott. Szerencsére enyhe agyrázkódáson kívül más baja nem esett, de mire sikerült feltápászkodnia, és újra nyeregbe pattannia, az angol fiú elhajtott mellette, és elsőként ért a célba. Óriási szerencséje volt Lawsonnak, övé lehetett a licenszjog, sőt a versenyzője is jobbnak bizonyult. Lelke mélyén tisztában volt vele, hogy a magyar fiút illette volna a győzelem, ha az a kődarab nem szól bele a versenybe. Kosztovics László fogta az „angol” kerékpárját, és sportszerűen haza kerekezett vele. Otthon még sokat versenyzett, valamennyit fölényesen megnyerte, és klubja honosította meg az új elnevezést: „kerékpár”.

A ma ismert kerékpárok ősét tehát a magyar fiú alkotta, csak egy balszerencsés versenyen múlott, hogy nem magyar felfedezés vált belőle. .

XVII.

Ágyú

Az ágyú története egyidős a fekete lőpor felfedezésével, amit ugye már a tizedik századtól használunk. Először a kínai harcmodor részeként alkalmazták az egyszerű bambuszágyút, melyet három négy ember kezelt. Volt egy aki a kézben tartotta és célzott vele, egy másik lőport töltött bele, a harmadik a lövedéket – általában kőgolyót – helyezte be, a negyedik pedig begyújtotta (elsütötte) az ágyút a gyúlyuknál. A kézben tartott könnyű ágyúk Funjan városa ellen debütáltak, megbontották a városkaput 1132-ben. Az egyiptomi-mongol csatában már négykerekű kocsira szerelt változata is létezett, a rövid vastag csövű ágyúkba bazaltköveket tettek, ezzel söpörték el a rohamozó ellenséget.

Nálunk a harangöntők feladata volt az ágyúk gyártása, mivel a technológia elég hasonlatos volt egymáshoz. A réz elég erős fém volt ahhoz, hogy kellő vastagságban kiállja a csőben bekövetkező robbanást. Az ágyúk űrméretét a belé helyezett lövedék nagyságával jellemezték, így az egy fontos ágyú mindössze fél kilógrammos lövedéket használt. Mátyás királyunk, egyik álruhás útja során Egerbe érkezett, ahol megtekintette Bán Róbert mester harang és ágyúkészítő műhelyét. Beszédbe elegyedett az egyik fiatal mesterlegénnyel, aki töviről hegyire elmagyarázta a munkafolyamatokat, amit egy ágyúöntés során el kell végezni. Lelkesedésében megemlítette a vándorlegénynek (Mátyás királynak), hogy amit eddig készítettek az mind gyerekjáték, ha ő lenne a főnök, tudna ezeknél komolyabbat is építeni. Tovább ment a király, de nem hagyta nyugodni amit a mesterlegénytől hallott, A várába érve hívatta magához az egri legényt, Fekete Károlyt. Megmutatta neki székesfehérvári műhelyét, és kikérdezte miféle ágyúról álmodozik. A fiú elmagyarázta, hogy a várostromokhoz gyengék ezek a mai ágyúk, az általa megálmodott 58 fontos löveggel minden falat lerombolhatnak. Megkapta a királyi felhatalmazást, lásson hozzá, 1464 nyarára kész legyen, mert Jajca ellen vonulnak. Károly belefogott a munkába, egényeit szép szóval, ígéretekkel sürgette, és tervei alapján idejében elkészült a hatalmas ágyú. Építettek neki egy hozzá illő szekeret, ezzel az eszköz mobillá vált, és a szekér befordításával lehetett célozni is. Ha a lövés túl rövidre sikeredett, a szekér hátsó kerekeinek beásásával lehetett a lőtávot növelni. Kissé nehézkes volt a pontos célzás, de az eredmény nem hagyott kétséget a hatékonyságról: az ötvennyolc fontos lövedék az egy méteres falat első lövésre átütötte. A löveget hat ökör vontatta, a nyolc tonnás szerkezetet két hét alatt vontatták Jajcáig. Útközben már el is nevezték a kezelők Elefántnak, ami rajta ragadt, az utókor is így ismeri. A csatát a királyi seregek megnyerték, bár a belső vár ostromához nem tudták használni az Elefántot, mert lehetetlen volt átvontatni a külső fal romjain és a várárkon. Az ott védekező kétszáz janicsárt így hát inkább kiéheztették, akik két hónap után fel is adták. Mátyás meg volt elégedve Fekete Károly munkájával, megjutalmazta, és útjára bocsátotta az egri mesterlegényt.

Az ágyú csodájára jártak a korabeli készítők, és felbuzdulva a látottakon, a magyar legény után építették a nagyobbnál nagyobb ágyúkat. Az első, azért mégis csak a miénk volt...