Seregnyi élmény…

1. Közel harminc éves hivatásos katonai pályám nagyobb részében komoly munkával,kemény próbákkal tűzdelve tettük amit kellett. A fél emberöltőnyi ciklusban a legsanyarúbb helyzetekben,zord konfliktusok közepette,néha teherbírásunk határán kirobbant egy-egy villanásnyi derültség, ez feloldotta a feszültségeket,elviselhetővé tette a ránk nehezedő nyomást, emberivé varázsolta az elvadult kapcsolatokat. Visszatekintve talán azt is megkockáztatom hogy a vidám pillanatok nélkül belerokkantunk volna a folyamatos idegi megterhelésekbe,vagyis értéke volt a nevetésnek, hivatásunk komolysága ellenére kincset jelentett sok görcsöt oldó pillanat.

Az időrendet némileg megtartva összegyűjtöttem az anekdotikus helyzeteket, sziporkázó gondolatokat, fiataljaink örömére, kortársaim nosztalgikus fellazítására.

2. 1967 augusztus elsején pontban 17 órakor gördültünk át a Csepel-350-es platóján szorongva a debreceni kaszárnya kapuján, megilletődve, még civil ruhában. Valamennyiünknek rossz volt a hangulata, valahogy nyomasztó volt a környezet a gondolat, hogy búcsút kell vennünk a szabad civil élettől. Amint megálltunk és letereltek bennünket a gépkocsiról, előkerült egy öreg főtörzs, mogorva egy alak volt, illett a hangulatunkhoz. Goromba hangjától végképp megrettenve kapkodtuk össze civiles holmijainkat, és tőlünk telhetően sorba álltunk. Elvezettek bennünket egy alagsorba, hatalmas zuhanyzó labirintus volt, talán az ausviztzi lehetett hasonlóan félelmetes. Levetettük minden ruhánkat, minden civiles emlékkel együtt papírzsákokba raktuk és fürdés után (no meg a fertőtlenítő porozás után!) felvettük az első felszerelésünket. Egyetlen méret sem stimmelt sokan siránkoztak,hogy ez nekik túl szűk, másoknak túl bő volt , az osztást végző öregkatonák rá se hederítettek. A vén főtörzs üvöltözte megnyugtatásul: - Majd összecserélik odakint egymás közt! A topis csapat elindult a körlet felé, az éppen arra grasszáló öreg katonák nem állhatták meg, röpködtek a gúnyos megjegyzések: - Jönnek a zupások fókázni… - Nézd mennyi toplák csíkos… - A colosnak meg lobog a haja! Na majd teszünk róla… - Sündörög a gyopár a sor végén… Nem nagyon értettük ezt a nyelvezetet,de sejtettük, hogy jót nem jelenthetnek. A körlet végképp lehangolt bennünket: hatalmas, oszlopokkal alátámasztott terem, mindenütt ágyak sorakoztak benne, méghozzá majdnem mind emeletesen elrendezve, százhúsz főnek szánták . A terem másik bútorzata vasvázas stoki volt, az ágy alá becsúsztatva, „elvágólag”. Univerzális bútordarab volt, lehetett ülni rajta, kihajthattuk rá a ruházatot, később fegyvert is azon tisztogattuk, sőt a klubszobába is elhurcoltuk, ha ülve akartunk levelet írni, TV-t nézni. Mindjárt sorakozóval és eligazítással kezdődött a belakás, Egy szikár, magas százados jött elő, és beszédet rittyentett: - Fél évet töltünk együtt,jó ha tudják, mire számíthatnak. Közismerten kegyetlen, zord és félelmetes vagyok, elvetemülten bánok az újoncokkal. Nálam nincs irgalom, hamar megtanulják az alapigazságot: Isten nem ver bottal, csak a Halin századossal! Apropó: van egy piros sportkocsi a kapu előtt, na az az enyém. Ha majd arra is eljutnak véssék az eszükbe, hogy aki a közelébe merészkedik, annak nem kell többé eltávot kérnie.

Ilyenekkel biztatott bennünket vagy fél órán át, az oszoljt követően pedig ismerkedtünk új rajparancsnokunkkal. Sorkatonák közül válogatták őket, galád módon a legaljasabb, legszemetebb, vagy ha úgy tetszik legszigorúbb személyeket sikerült kiemelni a rajparancsnoki posztra. Volt ott 6 általánost végzett, alacsony, kisebbségi komplexusokkal terhelt , aztán pszichopata kegyetlenkedő, keménykötésű paraszt gyerek, de én szerencsés voltam: az egyetlen érettségizett fickót fogtam ki, pontosabban hozzá kerültem beosztottnak. Valamennyiünknél egy fejjel nagyobb volt, iszonyatos hangerővel rendelkezett, és nem csak erőt sugárzott, de intelligens is volt. Igyekezett lelket verni belénk: - Na fiúk, nem kell begazolni, látom a képeteken, hogy nagyon lelombozódtatok. Én nektek örvezető elvtárs vagyok, ti pedig növendékek. Nekem itt arról is tudni kell, ha fingani mertek, pedig higgyétek el nem érdekel. Most vacsorázni megyünk kötelékben, előtte van-e valami kérdésetek? - Igaz, hogy a kávéba brómot vegyítenek,hogy ne álljon föl?-kérdezte az egyik társam. - Ezt még biztosan a nagyapjától hallotta, most örülhet, ha kávét talál benne. Már volt köztünk olyan, aki félénken kuncogott, elismerve a válasz szellemességét. Az első napokban azonban leginkább komor képpel, mindentől rettegve ismerkedtünk környezetünkkel. Tudtuk, hogy nem lesz sétagalopp, de ennél azért többet vártunk. Mindjárt az első éjszaka megkezdődött a „kiképzésünk” , kórusban kellett kántálnunk lefekvéskor az „öreg” katonák kedvenc strófáit: - Én lefekszem az ágyamba, Mint a disznó a szalmába , Minden öreg csókának Jó éjszakát kívánok… Az étkezésekhez valamennyien egyszerre, kötelékben vonultunk, egyes sorokban jutottunk be az önkiszolgáló étterembe, amely egyúttal színházteremként is szolgált. A porondon most az ügyeletes tiszt feszített, és várta, hogy állva mindenki elfoglalja leendő helyét. Ekkor elkiáltotta a vezényszót: - Jó étvágyat elvtársak, pihenj, ülj le! Eltelt tíz- tizenöt perc, egyszer csak újabb parancs dördült: - Egészségükre elvtársak, pihenj, vonulj ki! Volt aki a levesénél járt, a szerencsésebbek már a második fogás közepénél tartottak, de ez nem számított,menni kellett kifelé. Rövid időn belül kényszerből megtanultunk villámgyorsan enni, akinek ez nem ment, vagy éhes maradt, vagy sutyiban zsebre vágta a darabos ételeket, kenyeret, abban a reményben, hogy majd később megeszi. Kantin persze volt, de azt nem látogathatták újoncok az első hónapokban. Amikor eljött a nap, hogy eskü után mi is betérhettünk, maga volt a mennyország : korsó zamatos sört ihattunk három hatvanért, és hozzá harmonizáló pompás nápolyit vehettünk mindössze két forintért. Akinek volt egy tízese, már császárnak számított, a hatvan forintos félhavi zsoldból még vendéglátásra is futotta. Alapos letolást kapott aki zsoldot mondott hivatalos helyen,csakis illetményről beszélhettünk. Magunk közt mégis a szleng győzött, szerettük a rövid, tömör megfogalmazásokat.

3. Ahogy „öregedtünk” egyre jobban kinyílt a csipánk, és egyre többet engedhettünk meg magunknak. Szabadidőnkben már mászkálhattunk a laktanyában, sorra jártuk a zugokat, ahol alkalom adtán el lehetett tűnni az elöljárók fürkésző tekintete elől. Feltűnt, hogy egyik társam már alig várja ezeket az időpontokat, azonnal eltűnt, nem is láttuk, csak a kötelező napirendi pontoknál. A közös megpróbáltatásokban alkalmi barátságok szövődtek, ez a fickó végülis kegyeibe fogadott… Egy alkalommal odasúgta , menjek vele, mutat valamit. A telephely egy elhagyott részéhez vezetett, ahol világháborús amerikai dzsipek álltak, jószerivel kibelezve. Valahogy ott ragadhattak a háború végén, senkinek sem hiányozva. Barátom átszellemülten magyarázta, micsoda kincsek ezek, örömmel száguldozna velük, ő ide jár álmodozni, töredezett lelkét ápolgatni. Beült az egyik kocsi volánja mögé, váltott, kuplungolt, gázt adott, pont mint a gyerekek. Mosolyogtam ugyan magamban, de soha nem árultam el, a többiek még hibbantnak nézték volna. Sok-sok év múlva összefutottunk egy gyakorlaton és örvendezve mesélte, szerzett egyet, most éppen felújítja, ha kész lesz meglátogat vele. Nem jött… Debreceni napjaink derekán új századparancsnokot kaptunk. Alacsony volt, köpcös, és félművelt, akkoriban más volt a káderpolitika, az iskolai végzettség másodlagos volt. Hiányosságait bizonyára restellte, ezért arroganciával pótolta. Ordibált, fenyegetődzött, de alig titkolt mosolyt fakasztott:elképzeltük, amikor némely szálfa termetű növendéknek azt mondta: - Ráugrok a derékszíjára és hanyatt lököm! Beszédei szintén viccesre sikeredtek, bár akkor és ott nem nagyon mertünk nevetgélni, később a hasunkat fogtuk ilyen szófordulatoktól: - Én nem vagyok egy szadizmus,de ha felhergelnek drasztikum leszek!

4. Akkor még divat volt kulturális vetélkedőket szervezni, a szabadidős programjaink fénypontja volt a csapatok közti versmondó vetélkedő, röviden szavalóverseny. Sok jó előadó volt közöttünk, de a pálmát mégis a mi rajparancsnokunk vitte: Edgar Alan Poe „Holló” című versével indult, borsódzott a hátunk, ahogy előadta. Hangerejével, orgánumával olyan érzelmi hullámokat kavart, hogy mindnyájan megrendültünk. A tapsvihar is jelezhette a parancsnokokból álló zsűrinek, hogy ki legyen a győztes, mert rövid tanakodás után a zsűri elnöke így méltatta: - A madaras versmondó nyerte a versenyt, mert ezzel az orgánummal a szolgálati szabályzatból is sikerrel előadhatott volna, gratulálunk!

A politikai tiszt szívén viselte sorsunkat, papíron jobbnál jobb terveket szerkesztett szabadidőnk hasznos eltöltésére: levélírás, vitafórum, TV nézés, meg ilyenek, minden estére. Ám ilyentájt már tiszt csak szolgálatban lézengett a laktanyában, ő meg nem jutott mindenhova, ezért ezeket a programokat a belszolgálat valósította meg. Az egyik napon egy vicces kedvű rajparancsnok volt szolgálatban és amikor elérkezett a kultúrprogram ideje, a tervnek megfelelően adta a vezényszavakat: - Stokit fogj, irány a klubszoba, TV nézés következik! Lelkesen vonultunk be a helyiségbe, reménykedtünk valami jóféle műsorban, de bármi is adódott, jobb lehet mint az alakizás. Leültünk és izgatottan vártuk, mi lesz. Akkoriban a TV-k beindításához kellett egy kis idő, csövesek voltak, és az elektroncsöveknek be kellett melegedni. Vártunk türelmesen, de az egész gyanús lett, amikor még tíz perc múlva is csak a sötét képernyőt bámulhattuk. Morogtunk, volt aki bekiabálta,mikor lesz már valami, egyszóval zsibongott az egész társaság. Az ügyeletes persze azonnal legorombította a társaságot - Csend legyen, ez van kiírva! Mindenki nézze a TV-t! Műsorról szó sem volt, meg vagyok értve?! (folyt. köv.)