Babits szavaival élve II.

Babitstól fogok pár sort átvenni:
„Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.”
És mindaddig amíg én itt élek,
kicsit félek, de mégis remélek.

Egy napon majd én is haza megyek
hazavisznek a keleti szelek,
elégetnek ha majd itt meghalok,
's akkor a szívem többé nem sajog.
Poraim keleti szélbe szórják,
haza térek, mint egy öreg jószág.

Leszállok én majd egy szép estelen
a nyugalmam ott végre meglelem,
ott majd akkor véget ér az átok
a hazai földdel eggyé válok.
Haza tért ma egy földönfutó lélek
és azzá vált ami volt, ma végleg.

Életében az idegen marta
porát ma hazai föld takarja,
ott kinn majd egy vén akácfa alatt
ott, ott már örökre ott is marad.
Mély seb a szívén végre behegedt
mert ott fekszik, apja-anyja mellett.

Tóni