Álmodtam veled,

hajnali fagy festette leheleted.

Merengve álltál egy fa alatt,

tekintetednek pajkos napsugár szaladt.

Rám mosolyogtál, pilláid lágyan összeértek,

felcsillant a  szeme zúzmarának, dérnek.

Hajszálaid lebegve szálltak a szél tenyerén,

s egy jégcsap elsírta magát lelkem ereszén,

mert szívemben a vágy  már hevesen égett,

 lángjai festettek bennem  gyönyörűséget.

Elindultam feléd, megigézett lehunyt szemed,

fátyolként lebbent fagy festette leheleted,

két tenyerem formázott egy remegő kelyhet,

hozzád vittem benne az igaz szerelmet.

De minden lépéssel csak távolodtál tőlem,

már zihálva futottam  s végül, eltűntél előlem.

….Felriadtam, jégvirágok hervadnak az ablaküvegen

lépek, arcom fakó rózsáját közéjük ültetem,

s a leheletemtől zokogó  sápadt jégvirágok,

semmivé lesznek, mint szívemben az álmok.