Lelkembe halni járnak a sápadt fények, élő temető lettem, otthona lidércnek. Bennem bolyong minden torz álom, romvágyak falai közt nevedet kiáltom, és a visszhang emlékeknek csapódva,
mint vergődő madár zuhan le a porba, és a csend reszkető két kezébe fogja, nevednek szárnyai: szétfoszló vitorla. Lelkembe halni járnak a sápadt fények, sírjuknál térdelnek a megvénült remények,
imákat mormolnak hit nélkül, monoton, az ígéret - gyertya csonkjára ráül a korom. Sajgón lüktet a szív, mint kitépett köröm, gyere némítsd el, és én megköszönöm! Lelkemben feltámadnak, kigyúlnak a fények,
pusztulnak a kínok, tűnnek a lidércek, és rád mosolygok, suttogom a neved, mikor véres késed fejfámként leteszed.. …micsoda pazar vég, gyönyörű szép álom, bár szerelmem nem kellett, de tiéd a halálom….
|