A csontos fákon felkúszó borostyán sugallta csak, hogy van élet. Köröttük szürke és barna ködbe kucorogva didergett a táj. Csikordult a szél, mikor jártában-keltében meg-meg tört az útjába akadt disznóól korhadt deszkáin. Disznó sem volt, már benne. Üresen kondult, ahogy tehetetlenül nekivágódott a dermedté kövült diófa ága. Jeges ütembe kezdett, egyre gyorsabba, mígnem hasító reccsenéssel eltört, s földre hullott.

Aznap még halvány korong sem tűnt fel az égen. Házában vacogott a kutya, nem sokat ért a télére berakott szalmazsák. Szőre erősen testéhez lapult. Próbálta minimálisra csökkenteni a szálak között beerőszakoskodó jeges fuvallatokat. Nem sok sikerrel. Háza legbelső sarkában feküdt összetekeredve, mint egy kakaós csiga. Fejét leeresztve orrát mélyen a szalmazsákba dugta. Szeme csukva volt. Az ismert nyikorgásra mégis előjött vackából sebesen és evett. Az eléje öntött meleg leves félúton kocsonyává lett, s remegő testtel várta a langyos nyelv simogatását, de kihűlve már nem kellett senkinek. A kutya, gazdája mellett maradt és kísérte az udvaron, mintha feladata lenne ez neki, a kapott meleg ételért cserébe. Csoszogó, nehézkes léptek indultak tovább a tyúkól irányába. Füles pléh bögrében darált kukorica volt összekeverve némi búzával, melyet elgémberedetté görcsösült kézzel vitt. A másikban forró víz volt agyag kancsóban. A magasba szökő melegsége néha arcon csapta az asszonyt.

A bögre tartalmát kiszórta a megkövesedett kopár földre. Éhes csőrök érkeztek és azonnal nekiláttak a darálék felkapkodásához. Egy elhasználódott zománc lábas szolgált a jószágoknak itatóként, melyben fehér gyémánttá vált a tegnapi innivaló. Fülénél fogva megfordította és erőteljesen odaütötte a földhöz szélét, míg ki nem esett a kemény korong. - Ki kell venni, nem lehet ráönteni a forró vizet. Nem bírná felolvasztani a jeget, befagyna az is azonnal- elmélkedett a görnyedt alak.

Az éjszakával tovakúszott a vihar, a csípős hideg, mely jeges virágokat karcolt az ablakokba. Csöndbe burkolózva érkezett a hajnal és fénnyel terítette be a Földet a reggel. Szikrázó napsugarak kúsztak a házak közé a dombon álló, megtépázott fákon keresztül. Elmosódtak az ablakok karcolatai, amint átható melegség érte őket. Olvadtak, és lefolytak az üvegen. Csöpögni kezdtek a diófa ágai. Belsejében, mint erekben folyni kezdett az újjáéledés. A borostyánok zizegtek a testükön végig gördülő cseppektől, melyek igyekeztek lefelé, a gyökerek irányába. Az udvarokból beszédek keltek szárnyra. Állatok nyerítettek, bőgtek, ugattak, kukorékoltak. Delelőre érvén a föld is kiengedett és helyén párolgó sár jelezte melegszik az idő. Elkezdett minden újra élni azért, hogy rügy fakadjon az ágakból, újra sokaság zengje be a templomot, szerelmesek pihenjenek az illatos mezőn, legyen vetés és aratás, hogy kurjantás töltse be a szőlőhegyet, muzsika a lakodalmat, gyereksírás a házat, melegség a szíveket.

Az asszonyt szerdán temették. A felszín laza volt és sáros, de a mély még kemény és dermedt. Mikor a pap az énekbe kezdett, megkondult a harang. Nem tudni ki húzatta meg, hiszen senkije sem volt e Földön. Udvarán fekve csak késve találták meg, segíteni már nem lehetett. Utolsó tél volt ez számára, újjá már nem születhetett. Kutyáját csak ott, a kert közelében, a diófa alá ásták el. Jelet sem kapott. Ha lesz még lakója valaha a háznak, ne sejtse mit rejt a földkupac a diófa alatt.

Csak nem rég tudtam meg, éppen azon a napon születtem, amikor e háznak - ahol most lakom- a gazdája elment. Megvan még a fa és a hant is alatta, kapott jelet, bár nevét nem tudtam, Morzsit írtam rá. Az asszony sírját is felkutattam és évente egyszer arra emlékezem, valakinek elmúlás volt az a nap, ami nekem születés.

Vége