Szomjazó föld szürcsöl

friss esővizet,

komótosan nyeli

ráér nem siet,

hisz a Nap épphogy

kidugta első sugarát,

a hajnal húzta le

róla a felhő dunnát.

Bíborból aranyba vált

a Földnek rohanó fény,

lehunyt szemmel látom,

ahogy árad a remény,

bokrokon csorog,

mélabús szomorúfűzön át,

majd ruhámon keresztül,

szívemre nyomja csókját.

Lassan kinyílik szemem,

égre szökik belőlem a lélek,

gondolataim cikáznak:

szitakötő szépek,

megkapaszkodom

egy apró hársfa vállba,

nehogy átrepüljek

abba a másik világba.

Csak miattad,

egyedül miattad maradok,

bár hívnak, csábítanak

az örök hajnalok,

ígérnek pazarabbnál

pazarabb fényeket,

de olyat, mint a te szemed,

attól gyönyörűbbet, nem lehet.