Szeretném figyelmetekbe ajánlani egy kedves barátom versét. Még címe nincs, annyira friss.

A szőnyegen ül a kormos arcú éj. A szekrényből épp’ most csalt ki bágyadt reccsenést, aztán más neszekkel babrál. Mély a sötét, míg a képzelet elbotorkál faltól falig, egy szúnyogzöngésnyi dal is eltelik. Poros hátú út várja testem az ajtónál, lelkem elindult rajta rég. Torkomban kutatom az izgalom ízét, de csak vágyat érzek. Mire is? Leheletre, amit csak a nyári rétek virág-köntöséből tud kicsikarni az arany fényű nap… Arcomat simogató, langyos szélre, mitől — ha behunyom szemem — szállni érzem magam. Szomjat oltó patak friss vizére, hűs tapintású földre az avar alatt, boltívet rajzoló fákra, felhők bolondos játékára, a szertelen világ minden zajára, őszre, télre, tavaszra, nyárra. Kortynyi bódító, édes borra, cseresznye ízű, remegtető csókra, húsvét reggeli viháncolásra, karácsony esti csomagbontásra, moziban-összebújásra, céltalan sétákra kéz a kézben, és ölelésre; sok-sok ölelésre, igazira, őszintére, sietség nélkül, nem kapkodva, nem spórolva a holnapokra. Mindenre, ami szép, emberi… Hogyan lehetne erről listát kezdeni; Hiszen annyi van belőle; felsorolni hetekbe tartana, s befogadnám mind, önteni lehetne belém, mint feneketlen zsákba… Nem is tudom… Itt fekszek, még kába fejjel, és reggel indulok. Hová? Hisz azt sem tudom, hol vagyok. Talán hozzád vezet az az út. Tudom, félsz, s féltesz kicsit, de hidd el, a mesének nincs vége itt, hiszen látod, annyi minden vár még rád, s bizton rám is, ránk, kettőnkre is lesz elég. Talán most nem szakadhat meg a történet sora, nem tudom, de ne hidd, kérlek, ne hidd el soha, hogy elmúlt már az utolsó szerelmes éjszaka, ne hidd, hogy nem gondol rád szeretettel senki, s ha nem is tudod, merre, hogyan kell érte menni, eljön hozzád ő maga; jön már, talán botladozva, de biztosan feléd. A sötétség bármily’ nagy is, hatalma nem végtelen, s biztos irányt mutat szemed tündöklő csillaga… Ne félj hát. Én sem teszem, pedig beszédem van még a Kígyóval idelenn. Utána becsukom ajtóm, át, a fák alá, túl kerten; mikor elballag ez az álmatlan éjszakám, s végre hunyorog a hajnal. Talán nem bóbiskol el az a viharvert angyal, kinek dolga vigyázni rám.