Dani Imre: A sétabot meséje
Sudár ágaként a Tölgynek, nőttem díszére a völgynek, míg rám lelt a sors szeszélye, lettem madarak ülőkéje. Bögyös kis galambok, teltek- engem sűrűn megtiszteltek, rám fentről pottyantott sok fészekrakó, fészkében székelő lakó, s évgyűrűimbe gyűrten én mindezt tűrtem.
Egy napon tompa ésszel ember jött éles fűrésszel, szivarcsutkákat rágott, s engem tőből levágott. Megriadt az Erdő Világa, hogy fának lettem holtága, s felsírt egy közmunkán élő, kóborló környezetvédő. Nekem csak egyenességem maradt összes reménységem, no meg szálkás termetem trendjét követő jellemem. A gyalupadra kerülve szükség is volt lelkierőmre, míg szédítő sebességgel forogtam együtt egy késsel, mely alakomból kibontott, s lettem egy kiművelt sétabot- erény példázó válasz, rossz lábnak igazi támasz.
Gazdám? Nos ő valódi nemes, bicegése is örökletes, de ha gondoltam kimondom- nagyobb hóhányó nem volt porondon nála. Bár pletykákkal nem törődöm- nején tört össze elődöm… Ez a lelki kasztrált engem végsőkig kihasznált velem sűrűn hadonászott, néhanap legyekre vadászott, szedtem a csikket derűvel egy seggembe dugott tűvel, s bár féltem, el fogok ázni, tűrtem, hogy tanítson pecázni.
De nagyvilágot látván, lelkem néktek kitárván, miért tagadnám múltam, hogy mások hátán is megfordultam? Párizst csodálva, s Velencét vertem a kisunokát Bencét, Oxfordban tudós idomár lettem, kutyaveséknek veselkedtem, majd onnan tengerre szállva, Stockholmban síbotnak állva lett utam sikamlósan hosszú, mégis utolért a kutyabosszú. Fogantyúmat fazonra bontva, már Berlinben cserélték csontra, ott legott megharapott egy éhenkórász németnek mondott juhász.
De halandót el nem ereszt, az Idő, mindenkit kikezd. Engem a szú, a lombrágó, gazdám az aszú, a lumbágó. Óh, az ifjúság, a frissesség ! Bár férfias jelenség vagyok,hiába a sok tesztoszteron, ha eldörzsölődöm a flaszteron. Jósolták már régen nékem, ha elkopik végem,hát végem ! Most , hogy a lélek nem jár hálni gazdámba – nincs kit várni. De fenyeget a balta éle, tűzifa lehetek télre, tovább kellene állni, de nem tudok…nem tudok egyedül járni…
|