Nem hitt a fülének, nem hitt a szemének s egyáltalán semmit nem tartott elhihetőnek abból, ami hirtelen körülvette. Gondolkodó ember lévén szinte elfogadta már, hogy csak érthetetlen álom ez az egész, de azután, amikor az öregember ott a Gyöngykapunál valóban kitárta előtte az örökkévalóság ajtaját s a Mennyországba invitálta, abbahagyta a kételkedést.

− Tessék fiam. Lépj be.

Iljics megint érzett valami bizonytalanságot, mert most meg attól tartott, hogy amint belép, a kapun túl feneketlen mélységbe esik s hosszas zuhanása közben kárörvendő angyalok nevetnek majd naívságán, hogy ezt az egészet elhitte. Pont ő! Belépett, de talpa alatt szilárd maradt a talaj s ameddig a szem ellátott, csupa ragyogás és béke honolt, a levegő pedig kristálytiszta zamatával szinte megrészegítette.

Iljics a Mennyországba került.

Mögötte belépett az öreg is, becsukta a Göngykaput, azután egészen könnyedén megérintette Iljics hátát jelezve ezzel, hogy ˝csak előre, bátran˝. Azután mellette lépdelve mondta el:

− Most odakísérlek az Úrhoz, akinek a jobbján foglalsz majd helyet.

− Én? Az Úr jobbján?

− Igen. A jobbján. Tudod, hogy kifürkészhetetlenek a…

− Ó, igen.

Hamarosan oda is érkeztek az Úr trónusa elé. Iljics nem tudta levenni tekintetét a fénysugarakkal körülövezett, mosolygóan, kényelmesen pihenő Megtestesült Jóságról. Meghajolt. Az Úr jobbra mutatott. Iljics elindult a kijelölt irányba, de nagyon sokan ültek ott szép sorban, amelynek a vége sem látszott, így inkább visszalépett és meglállt az Úr balján. Segítséget remélve nézett körül, hátha valaki hozna neki egy széket, mert még egy sámli nem sok, annyi sem volt ott, hogy leülhessen. A Gyöngykapu irányából visszanézett a már közben eltávolodó öreg és jól látszott, hogy lépteit alaposan megnyújtva kétségbeesetten siet vissza Iljicshez:

− Édes fiam, hát ilyen nehéz neked ezt megérteni? Az Úr jobb-jára! Jó? Melyik a jobb kezed?

Mindez ott játszódott le közvetlen az Úr mellett, akinek megdörrent a szava. Nem volt mérges, csak neki ilyen hangja volt:

− Balra tőlem nem maradhatsz. Más már nem is hiányzik. Akkor aztán majd jönnének mások ide melléd, te meg újra kezdenéd, hogy ˝bezzeg a jobboldal térhódítása!”, nos, ebből elég volt mindörökkön örökké. Ámen! – mondta végül és utasítóan mutatott jobbra. Iljics lassan meghajtotta a fejét és elindult. Néha, különösen az elején, felnézett, hogy vajon kik is érdemelték ki legrégebben, hogy az Úr jobbján kapjanak helyet, dehát hogyan is ismerhetett volna fel olyanokat, akikről soha nem készülhetett fénykép, de még festmény vagy rajz sem. Három hétig gyalogolt a sor előtt, mire elérte az utolsó embert. Megállt előtte, mert annak lehajtott feje miatt nem látszott az arca. Iljics köhintett. Az ember felnézett rá, az érkező pedig felkiáltott:

− Joszif Viszárjonovics! Te hogy kerülsz ide?

Az ember alázatosan fejethajtott:

− Az a helyzet, hogy én… szóval, Joszif Viszárjonovics nagyon beteg lett, nagyon szenvedett, de az orvosok azt hiszem, nem igen akartak segíteni rajta. Engem akkor odahívtak. Valaki hátulról fejbecsapott, s mire magamhoz térhettem volna, már ki voltam tömve, körülöttem meg csak jöttek, jöttek a szemüket törölgető emberek.

− Hát ki vagy te?

− Én csupán egyike vagyok Joszif Viszárjonovics huszonkilenc hasonmásának.

− Na, akkor te igazán megérdemelted, hogy a Mennyekbe kerülj. Most látom, hogy itt melletted sincs szék. Hát akkor én hová üljek?

− Én igenis szívesen átadnám a helyemet az elvtársnak. Már nem érzem a fenekem. Eleget ültem már, oszt itt semmi sem történik. Csakhát...

− Semmi sem történt? Hát akkor mi ebben a jó?

− Kérem, Lenin elvtárs! Tessék engem ebből kihagyni. Nekem nincs véleményem. Azt mondták, hogy üljek le az Úr jobbján. Itt volt hely, hát leültem. Azóta nem alszom, nem eszem, nem iszom, csak ülök. Már vagy ezerszer meg akartam szólítani itt balra tőlem ezt az embert, hogy legalább beszélgessünk egy kicsit, mégis jobban múlik úgy az örökkévalóság, de egy szót sem ért oroszul, hát meglehet, én csak zavarnék.

Az ál-Sztálin felállt, hogy átadja a helyét, de a szék is vele emelkedett, mintha hozzá lenne nőve a fenekéhez. Az ember visszahuppant, mert a szék meg nehéz volt.

− Látja az elvtárs. Hát ezért nem tudom átadni a helyemet. Hozzám nőtt a szék.

Iljics megvonta a vállát, nem szólt az egy árva szót sem, hanem megkerülte az egykori ˝huszonkilenc˝ egyikét és elindult a sor mögött settenkedve vissza az elejére. Három héttel később már közeledett az Úrhoz, aki igen el lehetett foglalva, mert kitárt karját többször is a magasba emelte. Így történt, hogy Iljics nem vonta magára a figyelmét, hanem merészen lült az Úr trónusa alatti emelvény hátuljának a tövébe, óvatosan nekitámasztotta a hátát és nagyot sóhajtott. Így ült ott egy órácskát azon merengve, hogy mitévő legyen. Csakhát kezdett elzsibbadni amin ült. Arrébb akart csúszni egy kicsit, de sajnos ez nem sikerült. Éppen úgy, mint az ál-Joszif, ő sem tudott elmozdulni többé a helyéről. Ekkor Iljics ravaszkásan elmosolyodott. Levette a cipőjét, kioldotta a nadrágtartója háromszor-két gombját és apró mozdulatokkal kimászott a nadrágjából. A nadrág ott feküdt a trón mögött a földhöz ragadva, mintha holnapra mosónőnek lenne kikészítve, Iljics meg állt félig lecsúszott harisnyában, egy majdnem fehér ingben, alsógatyában, a nyakából meg lelógtak a nadrágtartó végei. Felnézett az Úr hátára, majd jobbra is, balra is, azután lassan, lábujjhegyen, de mindig háttal az Úrnak, elindult. Ott a távolban, amerre az irányt vette, gömbölyű, szürke fellegek szabtak határt a Mennyeknek. Mi lehet azok mögött? Iljics kicsit elgondolkodott, de azért csak ment, csak ment. Majd lesz valahogyan.

Szigorúan tartotta az egyenest. A nadrágtartó lifegése zavarta, hát azt csak ledobta maga mögé. Egy idő után – nem tudta megállni − hátrapillantott. Még jól kivehetően látta az Urat, s tőle jobbra a végtelen sort meg a fényességet. A sor vége felől már jól felismerhetően az ál-Joszif szaladt feléje meggörnyedve a hátuljára karolt nehéz széktől, de ez Iljicset nem késztette várakozásra. Neki célja volt. Álma és célja. Leszegte a fejét, mint a támadó bika és csak ment egyenesen a még mindíg remélt kommunizmus felé.

Göteborg, 2007.