Bíborban izzik az ég alja – vihar közeledik. Percekkel ezelőtt még lágyan csiklandozta bőrömet a szél. Arcomat a nap felé fordítottam, és átadtam magam az első langyos sugaraknak. Hagytam, hogy öleljenek. Csak úgy, céltalanul. Megállt az idő egy évnyi pillanatra. Lelkem csitult, s én beletörődtem a puszta létezésembe. Már szinte élveztem, hogy egyáltalán vagyok.

Hirtelen elcsendesedett körülöttem minden. Elhallgattak a madarak, mintha egy láthatatlan karmester leintette volna a trillákat pálcájával. A levegő is visszatartotta lélegzetét, s én eszméltem szendergésemből. Lassan nyitottam ki szemem, nehogy elriasszam a varázslatot. Néhány madár felrebbent, amikor megérkezett az első fuvallat.

Tudom, hogy azonnal indulnom kellene, valami védett helyet keresni. Elbújni, menekülni a biztonság felé, de nem vagyok képes rá. Inaim lemerevedtek, a lábam és az agyam közötti kapcsolat talán örökre megszakadt. „Mennem kell! Most! Azonnal!” Mégis maradok. Érzem, hogy egyre követelődzőbben túr hajamba a szél. Idegeim húrként feszülnek. Rettegnek. „Most mi lesz?” Nézem a lángoló eget a fekete háttér előtt. Magam sem tudom, már mit szeretnék: Maradjon így, hogy csodálhassam tovább a félelmetes színjátékot, vagy jöjjön végre, és könyörüljön rajtam – megöljön. Az öreg fák hangos suhogással hajlanak meg az erő előtt, s a tavalyról maradt falevelek kavarogva járják haláltáncukat.

Erről kellene verset írni – gondolom – de egyetlen sor sem jut eszembe, a szavak torkomon akadtak. Majd lekottázom. Talán egyszer valaki elpengeti...