A patakparton ült.
Láttam már máskor is.
Görnyedt, fáradt testtel
nehéz bánatába merült.
Tábort vert szívében
a szomorú magány.
Vajon mire gondol,
mikor a vizet nézi
minden délután.
Az álmain töpreng talán,
mik a lelkét gyötrik
sötét, súlyos éjszakán.
Csendben álltam a fáknál,
gyorsan vert szívem.
Féltem, hogy megérzi
jelenlétemet.
Nem akartam leskelődni én,
de komor, bús szeme,
lassú, nehéz lélegzete
fogva tartotta szívemet.
Megbűvölve bámultam őt
a bokrok rejtekén.
Meredten nézte a vizet.
Néha megtörölte homlokát.
Ketten hallgattuk
a csobogó víz halk zaját.
Mellé ültem volna,
hogy megfogjam kezét.
De megriadna tőlem,
s elrabolnám bújának
egyetlen rejtekét.
Ez hát a menedék,
mi elűzi démonait.
S talán egyszer még
boldognak látom
szomorú, szép szemét.