A minap eszembe jutott, hogy az én koromban ugyancsak érdekes lenne megtudni, nekem is van valahol egy saját fekete dobozom. Hetvenöt után ez nekem csak merengés lenne, de mások bizonyára tanulhatnának az életemből.

Mert minden megszületett embernek kellene hogy legyen egy kazettája. Nem a hamvainak elhelyezése miatt, hanem, mint a szerencsétlenül járt repülőknél, végre az ember esetében is meg lehessen vizsgálni az átélt események előzményeit, hogy miért történt, ami történt. Egy személyes fekete doboz, amelyből az élők, az utókor megtudhatná, mik voltak az eltávozott életének sikerei, buktatói, valamint ezeknek magyarázatai, hogyanjai.

Egész történelmünket, már kezdettől fogva, ilyen dobozba kellett volna összegyüjtögetnünk, dehát annyi sok évezreddel ezelőtt még a dobozt sem találták fel, emlékek, adatok megőrzéséhez használható szerkezetet meg pláne; a holnapra talán, de a jövőre akkoriban még nem sokan gondoltak. Ez lehetett volna egy karma-doboz gigantikus halmazával az emberiségre és egyénekre lebontható okoknak és okozatoknak. Talán tanulhattunk volna abból, amit a régi történetírók leírtak. Ezek azonban sokáig késlekedtek lejegyezni a fontos eseményeket, jelenségeket. Azután, mire elkezdték, addigra már sok, az emberiség számára döntő pofon találta el a védtelenek arcát, mi pedig most nem ismerjük sem azt, aki adta, sem azt, aki kapta. Pedig ezek a pofonok nem csattanhattak el komoly következmények nélkül. Néha hatalmas birodalmak pusztultak bele az ütés okozta sérülésekbe. Népek vándoroltak békésebb vidéket keresve, ahol letelepedve munkából s nem harcokból próbáltkoztak élni. A feljegyzett történelem később iskolai tantárgy lett, amelyet azonban jó alaposan és gyakorta formáltak át a mindenkori vallások és a politika. Most azután, visszatekintve az emberiség múltjára, egyáltalán nem mondhatjuk, hogy sokat tanultunk múltunkból, még abból sem, amiből egy emberi élet során pontos emlékeink maradtak. Újra és újra elkövettük ugyanazt a hibát. Minden pofont vissza akar adni az, aki kapta. A megpofozottak gyakran teljesen kihaltak, nyomtalanul elporladtak, s így most nem tanulni nem tudunk sorsukból, de azt sem tudjuk teljes bizonyossággal, hogy valóban léteztek-e. Az is nyilvánvaló, hogy a félreértett, az átfogalmazott, vagy a szándékosan meghamisított történelem újabb pofonokra adott látszólagos jogosultságot. Hivatkoztunk őseinkre, hőseinkre, hogy újabb ütéseket mérhessünk azokra, akiknek messze elődei – a történelem állítása szerint -, egykor bántalmazták nagyszerű elődeinket. Nekimegyünk azoknak, akik ma nem elég erősek, pedig nekik is vannak őseik és hőseik. Minden népnek vannak történelmet formáló fiai, lányai: nevei, akikre évszázadok után is büszkén emlékeznek az utódok. Bolygónkon sokfelé láthatjuk ősi városok romjait, piramisokat, szobrokat, barlangrajzokat, amelyeknek keletkezését bátor, de nem ügyefogyott amatőrök próbálják magyarázni, hogy szembeszállva a hivatalos tudománnyal jelezzék, ezek az időszámításunk kezdeteit gyakran messze megelőző, megfogható emlékek fontos bizonyítékok. Bizonyítékai annak, hogy már sok évezrede is éltek okos, művelt emberek, akiknek tudományát sok esetben ma is szívesen elfogadnánk. Azt is beláthatjuk, hogy bolygónk nem lehet a világmindenség egyedüli csodája, hanem egyike a ki tudja hány száz, millió bolygónak, ahol gondolkodó lények élnek. A mi földünkön az ősi legendákban leírt elképesztő történetek nem feltétlen primitív népek élénk fantáziájából születtek, hanem arról számolnak be, amit azok valóban láttak, amit azok valóban átéltek. Csak körül kell néznünk s bolygónk összes földrészén találkozhatunk emlékekkel, amelyek előtt az utókor eleinte teljesen értetlenül állt. Kétségtelen, hogy a kőszörnyek, soktonnás faragott szobrok, a csodálatos építmények igenis, egyfajta fekete dobozok. Lejegyzései annak, ami valóban megtörtént. Ezeket, megfejteni kezdő elődeink meg- és lemosolygása helyett, fel kellene nyitnunk és jó alaposan meg kellene vizsgálnunk. Hihetünk a régieknek. Nem okvetlenül primitív, ami ősi.

Ha az emberiség néha felnyithatná történelmi fekete dobozát, nem ott tartanánk, ahol most és életünk is sokkal békésebb lenne, mint manapság.

Göteborg, 2014.