Csatornánkon sok kedves nézőnk kívánságának teszünk eleget, amikor egy egészen új ételkészítési műsorsorozatot indítunk útjára: „Hogyan főzzünk?” Szerkesztőségünk munkatársai úgy érzik, hogy a tervezett adásoknak sikerült megfelelően figyelemkeltő címet találni.

Most, ízelítőként, Harács Olivér, első adásunk meghívott vendége mutatja be önöknek az ételfőzésről kialakult nézeteit, gondolatait.

Jó estét kívánok.

Harácsszentborbálai lakos vagyok. Régi vágyam válik most valóra, amikor végre tévékamerák előtt, a reflektorok fényében mutathatom be az ország népének főztjeimet és azoknak elkészítési módját.

Úgy fel tud mérgesíteni, hogy a televízióban állandóan angol, amerikai pancser-szakácsok ételszörnyűségeivel tömik a néző fejét (természetesen más csatornák erőltetett próbálkozásaira gondolok). Ennél már csak az a rosszabb, amikor a szerkesztők azt hiszik, hogy azért mert valaki ismert rockzenész, vagy jópofa színész, akkor mindjárt főzésben is jó. Én sem zenélni nem tudok, sem valami színházi dobogón hülyékedni. Nem is akartam soha. Én főzni szeretek. Ennek legalább van valami értelme. Ezért is gondoltam, hogy ideje lenne megmutatnom az igazi magyar konyhaművészet néhány fontosabb csínját és bínját.

Szerencsére manapság már könnyen beszerezhetünk mindent, amiből ételt készíthetünk magunknak és még a fűszerek összeválogatásának sincs komolyabb akadálya. Persze ha tudjuk, mit mihez...

Már gyermekkoromban szívesen vettem fakanalat a kezembe, de amikor főzni is elkezdtem, annak anyám nem mindíg örült, mivel az ötvenes években elszenvedett kötelező beszolgáltatások időszakában nem volt egyszerű hozzájutni a húshoz és egyéb nyersanyagokhoz. Ha a hús odakapott, vagy a zöldfélét túldinszteltem, azokat újra meg kellett venni és ez vitte a pénzt, mint az istennyila. Az ilyen alkalmak nagyon tanulságosak voltak, így végre megértettem, hogy az étel nem készül el magától. Arra oda kell figyelni. Gyermekéveimben nehéz volt az életünk. Az éhség vitt rá minket a főzésre, mert kéremszépen, különben nem volt mit ennünk. Ma más világban élünk. Gyakran már annyira van ennivaló, hogy sokan megfelelő fogyókúrák keresésével őrlik fel idegeiket. Többnyire akkor is van mit ennünk, ha nem értünk a főzéshez, hiszen azt esszük, amit kapunk.

Mielőtt megtervezzük, hogy mi is kerüljön az asztalra, nem szabad elfelejtenünk, hogy mi magunk is eszünk abból, amit főztünk, szemben a szakácsokkal, akik – mint valami istenség – láthatatlanok: ott ülnek valahol a magasban: kevernek, kavarnak, puhítanak, kóstolgatnak, megsóznak és még csak nem is akarják látni azokat, akik azután megeszik, amit ők leküldenek az orruk elé.

Ez persze csak az ételkészítés filozófiai háttere, amely nélkül persze igazából sosem lakhatnánk jól. Magáról a főzésről szólva: a nyersanyagot száz és ezer lehetőség közül választhatjuk ki. Ám még napjainkban is előfordulhat, hogy nem jutunk hozzá, amit éppen kapni szeretnénk. Na, akkor vagy továbbállunk, vagy egyéb források után nézünk. Megvesszük, elvesszük, elkérjük, vagy megtermeljük. A szikes talaj nem lehet akadály. Élnünk kell, tehát ennünk kell. Ezt nem én találtam ki. Már nagy tudású gondolkodók is írtak erről. Márpedig ezek az értékes gondolatok számtalan jó recepthez adnak használható kiindulási alapot. Nem kell más, csak egy kis éhség, fantázia és megfelelő hozzávalók, mert anélkül a fene megette az egészet.

Jó étvágyat!

Göteborg, 2014.