Miként halvány döbbenet ring
az ingó színes virágszálon,
úgy pördül a szoknya, ahogy
a reppenő kétségtelen mibenlét!
Zeng-zúg, mosolyog a tájon,
léleköröm hullámot vet a múltban,
hordalékot mos ide ki a partra,
leng itt át, és az igazat látod!
Súlyos élet, amelyet magadra húzol
esténként puha melegségként.
Oly takaró, amely egy gyermeki élmény,
rongyos baba, öltöztetett világkép.
Tavasz szirmai csak hullnak, hullanak.
Illatos az egész világ, a százszorszépek
is csak nyíljanak, de édes álmokat takarnak?
Igen! Szépséges emléket idéz: a múltadat!
A tó vize meg sem mozdul.
Hullámot sem vizslat. De ha a szél
sem rebben, a nádas zúgása miket idéz?
Egyre kérem: mondja meg az igazat!
Álmos halrajok fölött rebben
kezed, a tó vizéről felszálló
ködök között elvesző élmény,
fények, villanások. Magamra
kérném az örökkévalónak
szóló áldásod!
2014. 04. 26.
|