Föld felett az éji szélben
fény körül két árnyék libben,
megigéző közelségben:
a Boldogság, s a Szeretet
lejt mámorító képzetet,
s vágyukba a természet is
belevonaglik.

Lihegnek a szelek
egyre hevesebben
lüktető nyögéssel,
a fák szédítő,
őrjöngő
forrósággal összeölelkeznek,
s az érzékek mámorában
egy új lénnyé egyesülnek;
mely már nem árnyék többé,
mely vakítóan földereng,
s a kacér milliók
fényei sápadva kicsinyednek.

Ám az idő óriás-titánként lépeget,
ha megállsz, otthagy tégedet,
elillan úgy, hogy észre sem veszed,
s mire észbe kapsz, ha észbe kapsz,
már nem mozdul a szíved.

De ő nem áll meg,
nem várja be a végzetet,
rohan egyre messzebb, messzebb;
dagadva az éjben,
dagadva az űrben,
szerte-szét,
gondolat-fénysugárként:
hogy megszülje
a tudás istenét,
hogy megszülje a fényt,
ki lángolón kiáltja
átharsogva az űrön;
--- az ész szikrája
győzni fog a Földön---.

Ám az idő óriás-titánként lépeget,
ha megállsz, otthagy tégedet,
elillan úgy, hogy észre sem veszed,
s mire észbe kapsz, ha észbe kapsz,
már nem mozdul a szíved.

Indulj hát tágszemű gyermek,
kit Boldogság szült, Szerelem nemzett,
jól tudod lemaradnod nem lehet!

S ő elindul lassan, merészen;
egyre magasabbra
emelkedik feje az égen.
Megnézi az anyját,
rámosolyog önfeledten,
később a szobát,
az udvart, az iskolát,
hallgat figyelmesen,
könyvet olvas,
melyek felidézik a múltat,
gondolkodik, dolgozik,
szeret, szenved.

De olykor feltör belőle:
„miért kell küzdenem,
hisz egykor majd elnyel
a sötét,
s nem marad meg
semmi sem belőlem?”

Küzdj, hogy élhess, hogy adhass!
Küzdj, hogy boldog lehess,
hogy másokat boldoggá tehess!

Alkoss, mit ember csak álmodott,
alkoss egy boldog, szerető világot!
Hódíts száguldó galaktikákat,
rohanj a végtelenben;
légy szabad, légy boldog ember!