Üveggyöngy volt a tenyerén. Úgy nyújtotta felém, mintha ez volna egyetlen féltve őrzött kincse. Nézett rám könyörögve, hogy végre fogadjam el. Könnycsepp ült szemében, szebben csillogó, mint amit kezében szorongatott. Sírás fojtogatott. Megesett rajta szívem. Kinyújtottam kezem, s kértem, adja nekem az áttetsző gyöngyszemet. Megcsillant rajta a Nap szikrázó arany fénye, amint megérintette tenyeremet az apró, pici gyöngy. Olyan volt, akár a könny, mi szeme sarkában ült reszketőn. Hűvös, mint egy esőcsepp, ami fűszálon hintázik korai nyárelőn egy röpke zápor után. Megremegett a kezem sután, elbűvölt a tökéletes formájú, átlátszó csecse-becse. Kicsi kincs, az egyetlen ajándék, mit nekem adni tudott. Láttam átfutni arcán egy halvány, boldog mosolyt. Már nem sírt ő sem. Hálásnak tűnt, sóhajtott könnyedén, mintha görnyedt vállát nehéz súlyok hagyták volna el. Arca felderült. Örültem én is. Szívemet hála járta át, hisz nekem adta egyetlen kincsét, élete csillagát. Felnéztem rá, s könnyes szemem mély tekintetében elmerült.
|