Elengedem az időt, a szilaj vadlovat
betörni nem tudja halandóságom,
nézem, ahogy vágtat a horizont felé,
s itt bennem szürkül lelkivilágom
Tenyerem közepén, mint katicabogár
a remény igazgatja apró szárnyait,
mutató ujjam begyére röppen,
majd elillan, s viszi szívem vágyait.
Az est sötét végtelen szövetéből
csillagok szakítanak fénycsíkokat,
a Tejút kövein lomha Hold gurul,
magánya süt rám, és egyre hívogat.
Indulnék, futva mennék én hozzá,
de még kapaszkodik belém az élet,
maradnom kell, mert szeretnek,
de bár csak eggyel, többen szeretnének.
|