A csevegő csend ölében,
a magány járja kéjes táncát.
A fájdalom ujjaival varázsol,
két lemondott vágyakozásnak,
miközben a rémálmok egyike,
őt kényezteti buja nyelvével.
Forró, drog füstös levegő,
minden fekete, mindenki bódult.
.
Kivéve a fehér ruhás lélekcseppet,
ki ájultan, vörös permetben
fekszik, mindenek a közepén.
Elárulták, meggyalázták,
senki sem segített neki,
mert mindenki csak kacagott,
míg végén a jóindulatú ájulás,
befogadta bűzös sötétségébe.
---
Lélekcsepp kinyitotta szemeit,
már nem evilágiak voltak,
ruhája lassan éjfeketévé vált,
arcára mosoly rajzolódott…
Ott térdelt a pusztulás közepén,
fájdalmas magányában,
elveszett vágyak és rémálmok közt,
ahol a csend burkot vont köré.
|